Ázsiafilm

Fuji TV hivatalos oldal japánul

jdorama.com

dramawiki

Ez a japán sorozat a légiutaskísérők kiképzésének folyamatába enged egy kis betekintést egy kezdő csoport segítségével, akiknek végigkísérhetjük az útját a tanulás első napjától kezdve egészen a profi státusz eléréséig. Hogy kicsit növeljék az izgalmakat, a csoport egyik tagja egy punkegyüttes ex-énekesnője, aki természetesen hosszú ideig nem egészen úgy

Az értékelést kezdjük a színészekkel, hiszen legtöbbjük játéka igencsak emlékezetesre sikerült. A főszereplő, Misaki Youko szerepében Ueto Aya-t láthatjuk, aki igencsak brillírozik a nem a többiek közé illő karakter ábrázolásában, kedvére bohóckodhat, na meg a drámaibb részekben is hiteles. A szigorú tanárnőt, Mikamit Nanase Natsumi alakítja, szintén remekül és a kettejük „párharca” nagyot dob a sorozaton. Youko „osztálytársai”, a Sekiyama-chant alakító Otsuka Chihiro, Wakamura-chan szerepében Aibu Saki, vagy akár a Hirota Saori szerepében játszó Uehara Misa szintén remekül játszanak alá Ueto Aya-nak. A két fiatal férfi szereplő, a Tsutsumi-kun nevű másodpilóta jelöltet alakító Koizumi Koutaro és a Shouta nevű mérnököt játszó Nishikido Ryou szintén megfelel a feladatnak, bár kis szerepük miatt nem ők a legemlékezetesebbek. A további mellékszereplők talán a legjobb figurák az egészben, a légitársaság igazgatója, Dazai-san, aki mindig viruló fejjel próbálja az indulatokat csendesíteni, valamint az idősödő pilóta szerepében látható Kohinata Fumiyo, aki mindig randira próbálja hívni a tanárnőt, szintén emlékezetes figura. Az is tetszett, ahogy az epizódok végén hallható számot éneklő Kimura Kaela-t is bevették a sorozatba egy cameo szerepre. Nem rajtuk múlik tehát, hogy a sorozat nem lett tökéletes.
Egyébként a színészek mellett a technikai kivitelezésre sem lehet panasz, hiszen a JAL (Japanese Air Lines) légitársaság a sorozat készítői rendelkezésére bocsátotta a teljes felszerelését, így a kiképzést a való életben is használt eszközökkel mutatják be, na meg a reptéren forgatták szinte az egészet, ezzel is kicsit exluzívabbá téve a látványt. Érdekes lehet a való életben ugyanazeken a már ismerős folyosókon sétálni, mint utas… Mindenképpen említésre méltó még a sorozat zenéje is, amit nagyon eltaláltak, igencsak növeli foleg a drámai részek hangulatát. A vége főcímnél hallható (ha jól tudom) Roy Orbison feldolgozás is egész jól sikerült, bár leginkább a japános angol kiejtés tetszik benne.
Ami viszont nem a sorozat erénye, az egyrészt a sztori, másrészt az eredetiség. A japánok imádják a sulis dolgokat, számtalan anime, film és sorozat készült már ennek az igénynek a kielégítésére. Itt sem szórakoztak sokat, összeszedtek egy osztályra való lányt, egy tanárnőt és már meg is van a sulis hangulat, az, hogy most éppen légiutaskísérőket okítanak, az tulajdonképpen mindegy is. A másik sablont is érdemes megemlíteni, hogy ebbe a környezetbe beleraknak valakit, aki abszolút nem illik a képbe. Aki látta a Gokusen-t, vagy a GTO-t, annak ismerős lesz a séma, azzal az apró különbséggel, hogy itt egy diák a „deviáns” karakter. A punkrocker múlt pedig nyilvánvaló célzás a Nana című animére/filmre. A „történjék bármi, akkor is sikerülni fog, amit elterveztünk” mentalitás is ismerős lehet már sok helyről, például Aya 2005-ös sorozatából, az Attack No. 1-ből. Az eredetiségen túl azonban vannak más gondok is. Ez egy vígjáték sorozat lenne elvileg, így kapjuk szép sorban a gegeket, azonban sajnos a színvonaluk változó és néha bizony elég gyenge poénok is belekerülnek. A transzvesztiták szerepeltetését például egyáltalán nem értettem. Hogy kerülnek azok ide, mi közük az egész sztorihoz? Még poénként is borzalmasak... A sztori is döccen itt-ott, néha nagyon erőltetett dolgokat hajtanak végre a szereplők, ráadásul a dramaturgia sem minden esetben tökéletes. Néhol az amerikai Pókember rajzfilmek „dramaturgiai” színvonalát éreztem sajnos, leginkább a vége felé, amikor az utasok lázadoznak a repülőgépen, amikor az egyik lány apja is a gépen van.
Összességében azonban a sorozat a fenti hibákkal együtt is kellemes emlék marad. Ez nagyrészt a színészeknek köszönhető, akiknek a játéka feledteti a történet botlásait, valamint a fentebb már említett mentalitásnak, ami ugyan más sorozatokból/filmekből ismeros lehet, engem azonban mindig lenyűgöz. Továbbá érdekes a sorozat abból a nézőpontból is, hogy képet ad a japán tv nézői igényekről. Ennek egyik nyilvánvaló jele, ahogy halad előre a történet, úgy csavarják egyre feljebb az „érzelem-adagolót”, az utolsó részekre már nem árt az ember mellé a papírzsebkendős csomag. A másik pedig annak sulykolása, hogy semmi sem lehetetlen, az ember bármire képes, ha megfelelő mentális állapotban van. Azonban kár, hogy ezt a sulykolást is kicsit erőltetetten hajtják végre, néhol már-már tanmese jelleget öltenek ezek a jelenetek.
A Kioku fansubs által készített nagyszerű angol feliratnak és magyarázó szövegeknek köszönhetően pedig sokat megtudhatunk a japán kifejezésekről, valamint a nem japán nézoknek egyébként nem érthető jelenetekről. Nyelvtanuláshoz is tökéletes, könnyen érthetőek a dialógusok, hiszen nincsenek hadaró yakuzák, meg torokhangon ordító szamurájok. Szóval aki szereti a japán sorozatokat, annak ezt is érdemes megnézni, viszont aki csak most ismerkedik velük, annak inkább az Attack No. 1-et ajánlanám. Japánban pedig már javában vetítik Ueto Aya új sorozatát is, a Shimokita Sundays-t, remélem, hamarosan arról is tudok majd ajánlót írni.