Ázsiafilm

Nagy Sabu fan vagyok, úgyhogy mindenképpen látni szerettem volna ezt a filmet. Felkészültem rá, hogy lassabb és eseménytelenebb lesz, mint Sabu más filmjei, de arra nem számítottam, hogy ennyire tetszeni fog.

A fenti rövid jellemzőhöz elsősorban annyit tennék hozzá, hogy bár a történet lineárisan halad, azért érdekes fordulatok bőven vannak a filmben, és az is nagyon ügyes fogás, hogy a film végén tulajdonképpen visszafele menet végigtallózunk az addigi cselekményen, bár az időben továbbra is előre haladunk. Egyfajta felidézése ez a történteknek, úgy a szereplő, mint a néző számára, de a mondanivaló szempontjából is jelentősége van.

A találkozások, amellyel a férfi szembesül furcsa napja során, egyszerre szimbolikusak és kézzelfoghatóak , azaz "csak egy kis furcsaságnak" értelmezhetőek, ez ismerős a többi Sabu filmből. A megszokott abszurd fekete humor és a Sabura oly jellemző hirtelen stílus- és hangulatváltáso k viszont majdnem teljesen hiányoznak a filmből. Ezt a nagyon tudatos visszafogottság ot a film ritmusa is kiemeli: az első fél óra majdnem teljesen eseménytelen (az egyik snitt olyan hosszú ideig mutatja felváltva Susumu kifejezéstelen arcát és egy indexelő, álló buszt, hogy azt hittem, beakadt a dvd... persze ennek a jelenetnek is jelentősége van), aztán lassan gyorsulnak az események, és a végén, a visszafelé tallózásnál az ember szinte alig győz "emlékezni", holott még itt is nagyon nyugodt, lassú jeleneteket látunk. Ezért fontos az elején felvenni ezt a tempót - csak így működik a film. (Aki nem ilyen hangulatban ül le elé, az jobb, ha minél előbb abbahagyja, és máskor újrakezdi az egészet.)

A Blessing Bell alatt ugyanaz a kérdés merül fel többször is a nézőben: miről szól ez a film? A külön-külön kis dolgok, amik a főszereplővel történnek (a zseniális, ám legtöbbször mellékszerepeke t kapó Susumu Terajima játssza), nem függenek össze, semmilyen nagyobb történet nem alakul ki a háttérben. A főszereplő, aki pedig összeköthetné az eseményeket, nagyon visszafogottan és meglehetősen passzívan viselkedik, valamint a film utolsó öt percéig nem szól egy árva szót sem! Zene pedig talán egy vagy két jelenetben szólal csak meg, egyébként végig csend van, hogy ez se vonhassa el a néző figyelmét.

De ez az üresség, amely olyan tudatosan, minden szempontból jellemzi a filmet, egy nagyon mély rejtett mondanivalót takar. A "mély" és "rejtett" szavak használatát már csak azért is indokoltnak érzem, mert nehéz egyáltalán szavakba önteni, hogy miről is van szó. Egy kis életszemlélet, egy darab megfoghatatlan, filmbe csomagolt zen filozófia. A néma szemlélődés, az, hogy a főszereplő nem von le mindenből tanulságokat, nem avatkozik mindenbe bele, nem beszél össze-vissza, egyszerűen csak megy és szemlélődik, mindent megfigyel és ha kell, cselekszik.

Jelenet a filmből: hősünk lát egy égő házat, lát az ajtó előtt álldogáló embereket és egy zokogó nőt. Nézi a jelenetet öt másodpercig. Berohan a tűzbe. Kimenti a gyereket. Következő kép: a tűzoltóktól elismerő oklevelet kap. Kisétál az épületből, továbbmegy.

Egy egyperces zen történetben a csodatevésről beszélgetnek a szerzetesek. Egy vándor vendég szerzetes arra kéri a jelenlévő zen mestert, hogy ő is tud-e csodát csinálni. "Eszek, amikor éhes vagyok. Iszok, amikor szomjas vagyok. Ez az én csodám", feleli az.

Ez a film főhősének csodája is. A Blessing Bell csodája az, hogy nem nyom le a torkunkon semmilyen morális mesét, nem rág a szánkba mondanivalót, nem is fest hatalmas kérdőjeleket a vászonra, hogy "tessék elgondolkozni!" . Csak elmond egy félig szimbolikus, félig csak simán, hétköznapian érdekes történetet egy férfiról, aki egy napig sétál, sok mindent maga mögött hagy, sok minden történik vele, de mindig tovább megy, ott éjszakázik, ahol tud, aztán reggel új napra ébredve hazamegy. Mert az élet mély ismerete és megértése nem a bonyolult szavakban rejlik (a zen egyik legfontosabb alapvetése, hogy ezeket a dolgokat nem is lehet szavakkal megfogalmazni), hanem bizonyos értelemben az egyszerű szemléletmód elfogadásában, abban, hogy az igazságot nem kell keresni, mert az igazság mindenhol ott van. (És a férfi végül hazatér...) A dolgok és az emberek helye és "funkciója" ebben a bonyolult világban... zen, megintcsak.

Végezetül: egyáltalán nem biztos, hogy a Blessing Bell tényleg erről szól. Ez az én olvasatom, és biztosan benne vagyok egy picit én is és az a tény, hogy foglalkoztat a zen filozófia. De már csak abból is, hogy mennyi mindent éreztem kiáradni ebből a filmből, és milyen kevés volt tényleg kimondva belőle, jól látszik, azt hiszem, hogy mekkora hihetetlen erő van a film csendes bölcsességében és harmónikus ürességében, ami a nézőt is bevonja a film cselekményébe, túllépve a "te mit csinálnál ebben a helyzetben?" kérdésen (amit sok film közben feltéve érzünk a háttérben), de a "te mit gondolsz, hogyan érzel ezzel kapcsolatban?" kérdést is sugallva, anélkül, hogy pontosan megmondaná, hogy miről is van szó. Egy kicsit tükörbe nézés ezt a filmet nézni, egy kicsit rejtvény-fejtés is (sok visszatérő motívum van a filmben, pl. helyváltoztatás (ki gyalogol, ki biciklizik, ki vonatozik), cipő (kin milyen lábbeli van, ki veszi le a cipőjét és miért) stb.) és persze szórakozás.

Biztos sokan művészieskedőne k és üresnek találják ezt a filmet, sokan meg művészinek és üresen is nagyon sűrűnek. Egy olyan filmről, ami ennyire a "nézőn belül" játszódik, lehetetlen objektíven nyilatkozni.
Sabu fanoknak kötelező, a (japán) művészfilmek kedvelőinek pedig nagyon ajánlott!