iMDB 

Sajnos elfelejtettem e film készültének évét, mire odajutottam, hogy megnézzem. Miután vége lett, örvendezve ültem, hogy egy igen jó szamurájfilmre bukkantam, talán a '80-as évek legjobbjára. Gondoltam akkor készülhetett, de nem. 1969-ben. Ez a film méltó vetélytársa az olyan sokat skandált opuszoknak, mint a Yojimbo, a Ran vagy a Seven Samurai, de valahogy mégsem annyira népszerű. Szerencsésnek érzem magam, hogy ráakadtam.

A történetről nem könnyű úgy beszélni, hogy azzal ne rontanám a jövőbeni nézők szemében az élvezeti értéket. Röviden és tömören egy eltökélt roninról szól, akinek komoly elszámolnivalója akad egykori klánjával, s mindez a szamurájok és sógunok hanyatlásának korában.
Ez a film merő naturalitás, mégha művészi is. A felszínen egyszerű, mint ahogy a történe mutatja, de az ember után kedvére áskálhat a mélyrétegekben. A naturalitást egyrészt úgy értem, hogy mindent, és mindenkit a szükségszerűség mozgat a filmben, és minden szereplő végtelenül emberi. Másrészt mindenben nagyon nagy szerepe van a természetnek, a havas tájnak, a tengerpartnak, ami sokban befolyásolja nemcsak a szereplők öltözködését, kinézetét, hanem lelkületük megértéséhez is nagyon jó támpont. És kell is, mivel ez nem egy szájbarágós film, ahol a szereplők mindent kimondanak, ami eszükbe jut, vagy amit éreznek, de mégsem fárad bele az ember, hogy megpróbálja kitalálni, ki, mit és miért is csinál. A színészi munka teljesen őszinte. Nem tudom, úgy éreztem, mintha annak idején valahogy komolyabban vették volna a színészek mesterségüket. Az itteni alakításokban egy cseppnyi póz, vagy mesterkéltség sincs. A főszereplő ronin szúrós tekintetétől felállt a hátamon a szőr. Az kardharcok kiemelkedők, elsőrangúak, és itt is a naturalitást hoznám fel, mint jelzőt. Rengeteg erő és düh van bennük, mindemellett pedig nagyon jól fényképezettek.

Még visszakanyarodnék a jelmezekhez egy pár szóra. A havas tájon élő japánok ruháival még nem sokat találkoztam, de most nagyon megtetszettek. A szamurájok által viselt szőrmék és csizmák eszméletlen hangulatot adtak a filmnek, és mint mondtam, kivitelezésük annyira jó munka, mintha legalább 20 évvel később készültek volna.
A fényképezés, a vizualitás, a zene, és a színészi játék összhangja egy viszonylag melankolikus, és pesszimista, de messzemenőkig elsőrangú filmélményhez juttatja a nézőt.