Ázsiafilm

Kiyoshi Kurosawa, a finom borzongatás és az elgondolkoztatás mesterének talán legjobb filmje! A film alapmotívuma az én-megkettőződés, amivel Karinthytól Dosztojevszkij-n át a Prince of Persia-ig sokszor találkoztunk már. A hasonás itt azonban nem titokzatos ellenség, aki ki akarja túrni az eredetijét az életéből, és nem is azt vitatja, hogy melyikük a hasonmás és van-e egyáltalán eredeti.

A főhős egy kutató mérnök, Hayasaki, aki egy mozgássérültek vagy testi fogyatékosok számára is használható, robotkarokkal felszerelt elektromos meghajtású széket tervez-fejleszt. A szék különlegessége, hogy gondolatokkal lehet irányítani, amiket a bőrön keresztül érzékel. A férfi minden energiáját és idejét a munkájába fekteti (családja, magánélete nincs), de a saját cégén belül sem kap elég bizalmat és időt, a vezetők minél előbb pénzt és látványos sikereket várnak tőle (a robotkar el tudjon végezni olyan finom mozgásokat, mint feltörni egy tojást), amikor ő az emberi szellem és a gép kommunikációja által van lenyűgözve. A hasonmása váratlanul jelenik meg, és sok mindenben az ellentéte: jókedvű, laza, nem érdekli a munka a robotszéken, a nők viszont annál inkább. Hayasaki gyűlöli a hasonmását, de az sokat segít neki olyan dolgokban, amiket ő nem mert vagy nem tudott(?) volna megtenni. Lefekszik például az egyik női kollegájukkal. Amikor Hayasaki ezt a hasonmása szemére veti, az nevetve feleli: "Csak azt tettem, amit te mindig is meg szerettél volna tenni."
Mi történik, amikor Hayasakinak (az embernek) szembesülnie kell a saját énjével, aki tisztán azokból a jellemvonásaiból és vágyaiból áll, amiket ő elfojt magában? Mi történik, ha Hayasaki (az ember) irigykedni kezd a saját hasonmására, és még jobban gyűlölni kezdi őt, amiért az többet mindent meg tud tenni? Meg tud-e szabadulni Hayasaki (az ember) a saját magára erőltetett elfojtások alól, és ha igen, mi történik a hasonmással?
A film úgy szól mindezekről a kényelmetlen-érdekes kérdésekről, hogy a cselekményt magát is izgalmasan vezeti, a robotszéken ugyanis nem csak Hayasaki dolgozott, és van, aki - akárcsak a férfi hasonmása - nem az eszmei és tudományos értéket látja benne, hanem az anyagi siker biztos lehetőségét...
Nem merek többet elárulni, mert akkor elrontanám a film meglepetésekkel teli, ugyanakkor logikusan vezetett történetének élvezetét. Hayasaki-t egyébként ugyanaz a színész játssza, aki a Cure-ban a munkamániás, idegileg instabil nyomozót (hasonló szerep), és remekül játszik, már csak miatta is érdemes megnézni a Doppelgängert.

Kiyoshi Kurosawatól két másik filmet láttam (Bright Future, Cure), és azok szintén nagyon tetszettek. A három filmnek van egy közös jellemzője, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy annyira hatásosak a számomra: mindegyik film egy konkrét történetet mesél el néhány szereplővel, de ugyanakkor többről szólnak. Élvezhetőek egy érdekes történetet ügyesen előadó filmként is, de bele lehet látni többet is, lehet magyarázgatni, filmes nyelven megfogalmazott metaforákat, apró utalásokat keresgélni és magunkra vonatkoztatni a történet mondanivalóját. A filmjei mindkét fajta filmélvezetet kínálják, és ez Kiyoshi Kurosawa zsenijét dicséri.