Ázsiafilm

A pszihothillereket alapból is kedvelem, ez pedig különösen érdekelt, mivel Sogo Ishii csinálta, akinek az Electric Dragon 80.000 Volt című remekművet is köszönhetjük.
A film egy sorozatgyilkos után eredő érzékeny lelkű nyomozónőről szól, aki transzcendens módszerekkel igyekszik ráhangolódni a gyilkos gondolataira, lelkivilágára, hogy megakadályozza a következő bűntettet. A gyilkosságok hétfői napokon, 18:00-kor történnek a tömött metrón, de az áldozatok közt semmi egyéb kapcsolat nincs, mint hogy mind fiatal nők. A nyomozó azonban úgy érzi, hogy ezek mégsem egyszerű kéjgyilkosságok. Ahogy belemerül az ügybe, kezd rámenni a lelki és szellemi egyensúlya, mert az a sejtelme támad, hogy a gyilkosságok őfelé mutatnak... Lehetséges lenne, hogy valaki ezzel akar üzenni neki vagy rávenni őt valamire? A nő hallgat a megérzésére, és meglátogatja volt szeretőjét, aki az agymosás kétes hírű mestere, és egy eldugott Pszihoszomatikus Turbomixer-szerá klinikán dolgozik. Ez a férfi a másik kulcsfigurája a filmnek. Személyiségének hatalmas erejű kisugárzása van, ami alól még a néző is nehezen vonhatná ki magát, hát még a film szereplői...
A filmnek sok gyakran látott eleme van, azonban jónéhány különös is. Nincs például csavar a végén a tettes személyét illetően. Vannak halott fiatal nők, de nincs brutális feldarabolás vagy ilyesmi, csak apró tűszúrások. Az Angel Dust több, mint pszihothiller: a tömött vonaton elkövetett gyilkosságok, az, hogy senki nem veszi észre, mindenki igyekszik kizárni a többi embert a tudatából, és csak akkor tűnnek fel a gyilkosságok, amikor az állomásnál kitóduló tömeg már nem tartja meg a testet, és az összeesik... ezek a jelenetek, és ahogyan elő vannak adva, messzire menő gondolatokat és érzéseket ébreszt. Az éjszakai Tokió gyönyörűen fényképezett képei, a hátborzongató zene és a tökéletes ütemű cselekmény remekül fenntartja a feszültséget. A film második fele és a befejezés pedig nagyon érdekes és lenyűgöző a megvalósítása. Nem egy csavarra van kihegyezve a film, de mégis egy érdekes fordulatra, ami lassú és a néző együtt érzi meg a fordulatot a főhőssel, mégis ugyanolyan izgalmas.
Ez a film végtelenül nyugtalanító. A gyilkos áldozat... a gyilkos nem gyilkos... A nyomozó nem erkölcsi felettes hatalom, nem macska, nem egér, csak egy nő, aki nem tudja, mit tegyen... Vannak negatív szereplők, de valahogyan nehéz őket utálni: félelmetesek és elbűvölőek. És ott van a végén a nyomozónő döntése, ami az utolsó pillatanig lebegtetve van, a néző együtt tipródik vele, és ami végül történik, azt meg is lehet érteni, meg dühösnek is lehet érte lenni, sőt leginkább mindkettőt egyszerre... De nyugtalanító az agymosás, a személyiség befolyásolásának témája is, sokkolóak a kezelést bemutató képsorok, pedig semmi vér nem folyik. Ez a motívum hasonlóan bizonytalanítja el a nézőt, mint a Cure-ban a hipnózis jelensége. És ugyanúgy nem ad, nem adhat megkönnyebbülést a befejezés.
Könnyen el tudom képzelni, hogy valaki, aki kevésbé tud ráhangolódni erre a finoman szerelt filmre, és csak a nyomozás érdekli, csalódottan fog felállni a film után, de nekem éppen így tetszett. Gyöngyszem, ami megérdemli a helyét a Cure mellett.

(imdb)