Ázsiafilm

Takashi Miike kedvenc témájának, a jakuzafilmeknek egy újabb darabja, amely hasonlít is a többire és különbözik is tőlük. Történetileg nem sok újat hoz, a szokásos motívumok bukkannak fel jól átgondolva és profin tálalva: árulások, bandák közti villongások, leszámolások, a jakuza-politika élet-halál játszmái... A karakterek tökéletesek, nem olyan viccesen színesek, mint a Fudoh-ban, hanem visszafogottak és normálisak, de jól eltaláltak, és főleg kemények, mint... mint az élet, amit élnek.
És ezzel el is érkeztünk ahhoz, amiben az Agitator több, mint egy átlagos jakuzafilm. (Mint mondjuk a Kitano-féle Testvér). Az egészet (a durvább jeleneteket is) átható líraiság, a filozófikus hangvétel és az ilyen hangulatú (a film vége felé egyre gyakoribb) jelenetek adnak egyedi ízt a filmnek. Ha a Szellemkutya alcíme: "The way of the samurai", akkor az Agitatoré az lehetne, hogy "The way of the yakuza" (azért angolul írtam, mert a magyar fordítás szerintem némi jelentést veszt). Ahogy minden összeomlik, mint egy kártyavár, a szereplőknek nem csak azon kell elgondolkozniuk, hogy mit kell tenniük a következő pillanatban, hanem bizony egyre komolyabb kérdéseket kell feltenniük maguknak az életmódjukkal, a terveikkel, az életük céljával, az önmagukkal való őszinteséggel kapcsolatban.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a film mégis ízig-vérig jakuzafilm marad, és ha nem így lenne, alighanem fárasztóak lennének ezek a felmerülő kérdések. A filozófikus szálak finoman, visszafogottan kezeltek, aki nem akarja, észre sem veszi. ^^
Szó, mi szó: a kicsit lassan induló történet miatt a film nézése közben nem hittem volna, hogy mire befejezem, Miike legjobb filmjei egyikének fogom tartani az Agitatort. Méltó helye van az Ichi the killer és a Gozu mellett. Megnézését azoknak is ajánlom, akinek más Miike-filmek nem tetszettek, de a jakuza-történeteket kedvelik.

(imdb)