Az ember azt hihetné, vannak bizonyos pozíciók, ahol az illetők gondtalanul élik világukat. Ám nem, még a sógunoknak is megvolt a maguk baja. Ügyelni kellett a kényes látszatra, összeesküvéstől tartani, gondoskodni a köznép szükségleteiről, a hadseregéről még inkább, törvénykezni, távol tartani a külföldieket Japántól, megfelelni a harcosi ideálnak.

Meg arra is ügyelni, hogy el ne lopják az anyjától a gyermeküket. Josimune sógunnak az utóbbi nem sikerült. Legalábbis a legendák szerint.
Bidzsomaru tehetséges ifjú harcos, aki egy vidéki birtokon nevelkedik. Amikor egy lány miatt véres összetűzésbe kerül néhány fennhéjazó szamurájjal a büntetés elől menekülnie kell. Útközben a mestere megdöbbentő titkot tár fel előtte. Azt, hogy ő valójában Josimune sógun gyermeke, akit a szülei holtnak hisznek. A hír viharsebesen száguld végig a fővárosig. A sóguni pár reméli, hogy igaz, ezért új nevet adományoznak neki. Így lesz belőle Aoi Singo. Viszont tudják, az elismerés egyben bajt jelent rá az örökösödési sorrend miatt. Nem tévednek, a fiatalembernek a támogatók mellett hirtelen veszedelmes ellenségei is támadnak. Singo vágyai egyszerűek. Mindenképp találkozni szeretne sosem látott szüleivel és egyben híres kardforgatóvá válni. Az elsőt nagyon nehéz elérni, a másodikba könnyű belehalni. De hát akadály ez egy ifjú szamurájnak?

Tokugava Josimune sógun létező történelmi személy volt, aki mondhatni váratlanul került trónra. A dolog messzire nyúlik vissza, még a dinasztia alapításának idejére. Iejaszu, az első sógun, tisztában volt vele, mekkora veszedelem volna a családjára, ha örökös nélkül halna meg valamelyik sógun. Így a Tokugavákat három ágra osztotta, minimálisra csökkentve a veszélyt. Josimuna családja a gazdagnak számító Kii régiót birtokolta, de ennek ellenére kemény gondokkal küzdöttek, mert hatalmas összeggel tartoztak a Sógunátusnak, akik rokonság ide vagy oda, pénz dolgában nem voltak engedékenyek. Josimune, akkor még Genroku, majd Sinnoszuke néven, a saját bőrén tapasztalta meg a vidéki élet nehézségeit, a nép szenvedését, beleértve az éhínséget és a cunamit. Amikor váratlan halálesetek után a trónra került, már tapasztalt vezető volt. A köznép kedvelte, mert segíteni igyekezett rajtuk, az ellenfelei viszont a nem túl hízelgő "abarenbo" névvel illették, ami kb. "vörösnyakút" jelent, és a vidéki származás gúnyos jelölése. Népszerűsége megőrződött, így életének fiktív eseményeit "bemutatva" Japán leghosszabb ideig futó csanbara sorozatának lett a főhőse, amely 800 epizódig jutott! A mi Mátyás királyunkhoz hasonlóan álruhában járja az országot és pár embere kíséretében karddal osztja az igazságot. Az eltűnt fiáról szóló filmek eredetileg Okawa Hashizót tették sztárrá az 1960-as években. Természetesen az újra feldolgozások sem maradtak el, ezért olvasható ez a cikk.
Az új évi, átlagon felüli kiállítást kapó jidaigeki történetek egyfajta ajándéknak számítanak a TV társaságok részéről a közönségüknek. 1990-ben az Asahi érezte úgy, ideje ismét előállni valamivel. A Singo feldolgozásokra mindig akad kereslet, így nagyot nem kockáztattak. De miután a téma már sokszorosan kivesézett volt, alaposan bele kellett húzniuk. Ezért három nagyágyút vetettek be az ügy érdekében. Wakayama Tomisaburo, Chiba (Sonny) Shinichi és Sanada Hiroyuki szereplésével valószínűleg a telefonkönyv felolvasását is el lehetett volna adni arrafelé, de erről szó nincs. Kalandfilmbe gyűjtötték egybe őket, így fix egyesre vehette mindenki, hogy elsőrangú összecsapások lesznek koreografálva. Sanada köztudomásúlag Sonny Chiba pártfogoltja. A mester és tanítvány viszonyt ők már annyiszor eljátszották, hogy behunyt szemmel is menne nekik. Nincs nehéz dolguk. A történet népszerű, a kiállítás gazdag. Még játszani is van mit. Csak az eredetiség kevés. Miután új évi ajándékról van szó, a részleteket patikamérlegen adagolták ki, hogy a család minden tagja elégedett legyen. A szakétól meggyötört családfőt kardcsörtékkel tartják ébren, hogy a fiával együtt lehessen és oktathassa, mit kéne másképp csinálnia Singónak, hogy gyorsabban révbe jusson. Hadd tanuljon a kölyök... A jól nevelt lányoknak ott a daliás főhős és a filmben érte epekedő gazdag kisasszonyok humoros kapcsolata. A megfáradt feleség törölgetheti a szemét a szerencsétlen, gyermekétől megfosztott édesanya sorsán. Szóval érzelmek, romantizálás, humor, bonyodalmak és jelzésszerű erőszak. Elvégre TV-t nézünk, ahol kiskorúak is lehetnek.

Mit tagadjam, nem igazán voltam elégedett a végeredménnyel. Langyos a történet, a logika bizonyára másnapos lehetett, mert keveset van jelen benne. Singo állandóan fennakad valami akadályon, a 18 éve várakozó szülők meg egy szentnek is dicséretére váló türelemmel tűrik, hogy újra és újra keresztbe tegyenek a találkozásnak. Ha én lennék a sógun és harcosok százai állnának a rendelkezésemre, rövid úton észre téríteném azt, aki a gyermekemre kezet emel, legyen bármilyen rangú. Itt meg holmi etikett szabály megszegése elég hozzá, hogy a fiú be se léphessen a fővárosba. Aztán a nagy ellenségeskedést követő hirtelen megbékélések sem tűnnek hihetőnek, pláne annak ismeretében, micsoda nemzedékeken át húzódó valós vérbosszúkat lehet előásni a helyi történelemből. Ahogy haladunk előre belépnek az új szereplők, jönnek a fordulatok, de mindegyik ismerős más filmekből. Sajnos, a cím sem teljesen igaz, ami elég kár, mert Singo mindössze három párbajig jut. (Nem csoda, ha Hashizo sorozata négy filmből állt.) Tíz leszámolással azért pörgősebbre lett volna véve a tempó, mert a mintegy 145 perc azért így annyira nem száguld.
Ha valaki arra gondol, oda akarok kilyukadni, hogy gyenge lett a TV mozi, téved. Tisztes iparos munka ez minden téren. A kiállítást már írtam, a zene rendben, a fényképezés úgy szintén, a színészek mellőzik a túljátszást. Sanada kellően kölyökképű volt ahhoz, hogy tizenévest játszon el, pedig a harmadik évtizedébe lépett a forgatáskor. Chiba feltűnő karakter, mint mindig. Mégsem az ő szimpatikus párosuk viszi a filmet, hanem a nagy öreg, Wakayama. Mondhatni ellopja a showt. Takeda Isint játssza, egy megszállott szamurájt, aki mindent alárendel a céljának, hogy az ország legjobb harcosa lehessen. Család és becsület mit sem számít neki. Ha kell gyilkol, teljességgel kiszámíthatalan. Árad róla a veszély, dacára a szegény ronin kinézetének. Amikor ő feltűnik a képernyőn, rögtön oda a csöndes langyosság érzete, ami egyébként sajnos jellemző a filmre. A végső párbajuk Singóval a legjobb csanbara hangulatot adja, rögvest felélénkül a néző.

Részemről az alkotást nem igazán eredeti, de megbízható, szolid kalandfilmnek láttam. Akik a szamuráj mozik drámaiságát és rámenősségét keresik, csalódni fognak. Viszont a durvaság mentességet és romantikát kedvelőknek tetszeni fog, annak ellenére, hogy a hihetőség nem az erénye. A stílusa olyan, mintha a Jean Marais féle Púpost vegyítették volna a magyar Rákóczi hadnagyával. Persze japán film ez ízig-vérig, csak a könnyebb értés kedvéért hozom példának a közismert mozikat. Akik ritkán néznek jidaigekit, azok minden bizonnyal élvezni fogják. Ezúttal a műfaj rajongói húzzák - némileg - a rövidebbet, mert számukra kevés eredeti ötlet jutott. Viszont sok kedvelt színészt láthatnak benne, akik megbízhatóan hozzák magukat, így fanyalogni ők sem fognak.

imdb