The Great Yokai War (Yokai Daisenso) (2005)
Miike ezzel a filmjével tovább folytatja útját a nagy költségvetésű popfilmek világában - úgy látszik épp ezt a korszakát éli. Az utóbbi időben legyártott hasonló munkáival ellentétben, melyek sajnos szerény véleményem szerint nélkülözték a munkásságát jellemző géniuszt, itt már kezd a sok csillogás és pénz alól kivillanni egy-egy sajátos fénysugár.
Mivel tömegfilmről van szó, a történetet nem bonyolította túl, a jó és a rossz tipikus harcáról van szó, azonban elcsöpögtetve találunk benne egy-két nagyon jó ötletet, sztorielemet, ami az odafigyelést, igényességet mutatja. Nagyon tetszett például az a démon, amit a főgonosz megidéz, és gyakorlatilag azoknak az elhasznált tárgyaknak összessége, melyeket az emberek eldobtak, s ezért tele vannak haraggal és bosszúvággyal. Az említett főgonosszal egyébként egy kora tizenéves fiúcska szál szembe, oldalán a japán folklór fura démonaival, a yokai-okkal. A szereplők közül még külön figyelmet érdemel, hogy a főgonosz segédjét az a Chiaki Kuriyama játsza, akit láthattunk már olyan alkotásokban, mint a Kill Bill (Go-go), a Battle Royale, a Ju-on, vagy a Last Quarter. Bár túlzottan újat nem mutat színészi játékával, bájaiból viszont egy kicsivel többet.
A filmben hihetetlen mennyiségű a látvány, s egyszerre van jelen mind a modern CG, illetve a japánok által annyira kedvelt gumiszörny, s mindkettő kivitelezése nagyon magas szintű. Pont a gumiruhák miatt a film feelingje engem nagyon emlékezetett gyerekkorom egyik kedvenc fantasy filmjére, a Végtelen történetre. Szintén ez a régi látványtechnika miatt éreztem úgy a film első 1/3-ában, hogy a célközönség inkább 10 év körüli, de most már inkább úgy gondolom, hogy ez egy felnőtteknek szánt mese.
Bár a történetnek vajmi kevés köze van a '68-as eredetihez, de a yokai-ok mégis összekapcsolják a két filmet. Egyrészt találkozhatunk régi kedvenceinkkel, a kappával, az esernyőszörnnyek, a kígyónyakú asszonnyal (sőt, az egyik jelenetben előbukkan a Zebramanből megismert rákfejű férfi), másrészt ugyanúgy nem veszik komolyan őket egyik filmben sem. Itt is egy szeretnivaló, gyermekded társaságot kapunk, akik a nagy csatáról is csak azt hiszik, hogy buli. E vonásuk egyébként sokkal átélhetőbb, mint az eredetiben. A film tulajdonképpen pont azért nem bukott meg nálam, mert nem veszi véresen komolyan magát. Miike ellő egy-két nagyon jó (és egy-két kevésbé jó) poént, ami az egész filmnek sajátos varázst ad.
A Zebramanben kezdte el formálni e stílusát, ahol azért annyira még nem jött át, de erre a filmjére kikristályosodott. Kezd oszlani az az aggályom, hogy esetleg kiégett, s úgy döntött, most már csak a nevéből fog sok-sok pénzt keresni. Ha megmarad ennél a stílusnál, talán mégsem adja fel önmagát.