Ázsiafilm

Kiyoshi Kurosawa filmjeiben azt imádom, hogy úgy tud filozófiai mélységekbe menő kérdésekről filmeket csinálni - amelyeket sosem lehet egészen pontosan körülírni, és ezúttal sem fogom megkísérelni -, hogy a film közben teljesen természetes, egyáltalán nem érződik erőltetettnek, vagy szájbarágósnak.

A Doppelgangerben leginkább az embernek önmagához fűződő érzéseivel foglalkozik, és a film valahol a thriller műfajának irányában fekszik, a Bright Future talán az egyén és a társadalom viszonyát vizsgálja, meg a barátságot és a magányt, a Cure pedig a legtisztább stílusú filmje, egy izgalmas krimi-thriller. A Kairo talán horrornak, vagy thrillernek besorolható: bár nincsenek benne véres részek és hirtelen megijesztős jelenetek, mégis a legijesztőbb film, amit valaha is láttam. És ez a félelem, hasonlóan ahoz, ami Lovecraft rémtörténeteiből és Lynch filmjeiből árad, valamilyen mély, rejtett, egzisztenciális félelem, amit nem lehet megfogni vagy megfogalmazni, csak átérezni, őszinte és gyönyörű borzongással. Nyilván nem mindenkire hat egyformán ez a fajta érzésekkel és hangulatokkal átadott filozófikus rém-gondolatcsíra, könnyen el tudom képzelni, hogy van, aki végigásítozza ezt a filmet, de az ilyesmire érzékeny nézők rá tudnak majd hangolódni, és talán ők is ugyanúgy reagálnak, mint én: szó szerint végigborzongtam a filmet, borsódzó háttal és libabőrösen, annyira gyönyörű volt. További kritérium a teljes élvezethez, hogy egyedül érdemes nézni a filmet (a koreai romantikus vígjátékok teljes ellentéteként, amit kizárólag baráttal/barátnővel ajánlatos fogyasztani).
A Kairo első ránézésre szellemekről szól, akik kapcsolatot próbálnak teremteni az élőkkel sokféle izgalmas módon, például különféle technikai eszközök segítségével. Azonban nincsenek gyilkos szándékaik, és rémisztgetni sem akarnak. A film hősei - és a néző - végig azt próbálja kideríteni, hogy mit is akarnak ezek a szellemek, miért jönnek létre illetve térnek vissza, és kik is ők egyáltalán. A végére azonban nyilvánvalóvá válik a film igazi témája: a magány. Először a szó szerinti, partner vagy társ nélküliség magánya, aztán egy mélyebb értelem, az emberek közti kapcsolatok elhidegülése, végül egyfajta egzisztenciális magány, egyedüllét a létezésben és legfőképpen a halálban. És ez, a halál a kapcsolat a két téma között.
A színészek fiatalok, vélhetőleg kevés tapasztalattal, de talán éppen ezért olyan könnyű nézőként beleélni magunkat a helyzetükbe: mintha csak mi botladoznánk kétségbeesetten az uralhatatlan és megismerhetetlen helyzetek útvesztőjében.
És ha valójában is úgy érezzük, hogy azt tesszük, a Kairo annál erősebben fejti ki hatását.

IMDb