Midori (Shojo Tsubaki: Chika gento gekiga) (1992)
Elborult szellemiségű művészek mindig voltak (vannak) a japán filmgyártásban. A teljesség igénye nélkül, csak legközismertebbekre szorítkozva: Norifumi Suzuki lökött agymenései jól eladhatóak voltak, mert bőven termelte a lenge ruhás, - vagy anélküli - lányokkal és akciókkal megpakolt pinku mozikat. Teruo Ishii börtönös cuccait vagy sóguni udvartartását már kevesebben bírják nézni, de ők aztán imádják. Takashi Miike újat hozott a jakuzafilm műfajába, a Fudoh képeit helyenként akár Peckinpah is rendezhette volna. Azért a rajzolt mozik világában az európai néző nem igazán gondol meredek mozzanatokra, leszámítva persze az eleve tripla X-szel jelzett kiadásokat. Viszont azok nem művészfilmek. A korhatáros képek és a művészet vegyítésére csak kevesen merészelnek vállalkozni, részben a fogadtatástól tartva, másrészt pedig a kivitel buktatói riasztják el őket. Viszont nem mindenkit! Hiroshi Harada közéjük tartozik. Lássuk, mivel borzolta a közízlést.
Midori, a félárva virágárus kislány, édesanyja elvesztésével végképp magára marad. Megbízván egy ismeretlen csalóka szavaiban, a mutatványosok világába kerül. Nem a hagyományos cirkuszéba, hanem abba, amely ámítással és szörnyszülöttekkel igyekszik megborzongatni az arra vágyókat. A torz testek torz lelkekkel párosulnak, erre hamar rá kell ébrednie, de nincs kiútja a nyomorúságos helyzetből.. Ám ő nem adja föl az álmait, keresi a szabadulás és a jobb élet módját. Egy új bűvész-illuzionista érkezése váratlan esélyt kínál neki, meg a szerelem ígéretét. De semmi nem egyszerű ott, ahol a csalás a napi élet része.
Költészet és koszos hétköznapok, szépség és gyomorforgató rettenet, ártatlanság és rosszindulat, mesevilág és horror különös keveréke a nem túl hosszú történet. Harada 5 éven át gyakorlatilag egyedül dolgozott a kivitelezésen, mintegy ötezer festményt készített kézimunkával. Csak a legvégén akadt segítsége. Így a rajzok egyszerre stílusosak és néha elnagyoltak, de soha nem unalmasak. Gyenge gyomrúak és érzékenyebb lelkűek kerüljék a filmet, mert bár nem kéjeleg a grafikus erőszakban, nem részletezi a megpróbáltatásokat, de azért az emberi társadalom mélyéről merít és korántsem a Kis hableány stílusában tálalja a történéseket. Olyan világot ábrázol, ahol a perverzitás fogalma nem létezik, de ez a nézőről már nem biztos, hogy elmondható. Az eredeti cím, (Shojo Tsubaki) körülbelül azt jelenti, hogy "Kaméliás lány", ami az európai nézőben emlékeket ébreszthet, de egyben rögtön jelzi a happy end valószerűtlenségét. A manga művész, Suehiro Mauro, az 1980-as évek elején zavarba ejtő képekkel mesélte el egy kislány történetét, akinek az apja szerencsejáték adósság miatt kerül bajba, a lánya kénytelen virágokat árulni egy nem túl bizalomkeltő negyedben, hogy végül a szörny-vurstli elrettentő társulatában kössön ki. Ő a német expresszionizmus nagy rajongója volt, ami tetten érhető a történeten. A kínai bűvész mintha Dr. Caligari sárgaképű reinkarnációja volna. A rajzfilm nagyvonalakban követi az eredeti művet, kiszámíthatatlan fordulatai révén képes fönntartani a néző érdeklődését. A dolgok gyorsan változnak, talányosak, néha jelképszerűek. Fantázia és földhözragadt valóság járnak együtt. De valahogy sosem igazán kellemesek.
Eleget törtem a fejem, kinek érdemes ajánlani. Sokra nem jutottam. A közvetlenül kútba ugrás előtt lévőket megerősítheti a szándékukban, mások meg majd úgy állnak föl a megtekintése után, hogy: "Ha belegondolok, mit láttam, kiderül, hogy nekem igazából semmi komoly problémám nincs az életben, tehát hajrá tovább." Nyitottság, befogadó képesség, előítéletek sutba vágása és jókora tűrőképesség mindenesetre javallott. Tessék egyedül dönteni, kell-e ilyesmit nézni. Megvan-e hozzá mersz... Azért sokaknak akad, mert mostanra a manga zsáneren belül egész jó híre van.
1992, kb. 56 perc
Rendezte: Hiroshi Hanada