Shion Sono az új évezred ázsiai filmjének egyik legizgalmasabb alkotója. Provokatív munkáiban a mindennapi élet általános gondjainak szikrája terebélyesedik az eltúlzott reakciók és végzetes következmények tisztítótüzévé, figuráinak lelki harcait pedig fokozatosan fordítja át a fizikai környezetet roncsoló motívumokba, így szélsőséges kontrasztok mentén fogalmazza meg alapvetően szentimentális tanulságait.

A szerző Guilty of Romance című 2011-es filmje sok tekintetben törésmentes folytatása az életmű korábbi tételeinek, de az érzelmi tehetetlenség testi kivetülése itt az erőszak helyett a szexualitás kapcsán bontakozik ki.
A Guilty of Romance a rideg és monoton házasságban élő Izumi lázadásának története, aki már-már beteges rendben (és magányban) asszisztál erotikus regényeket író férje karrierjéhez. A szenvedély csíráját is nélkülöző kapcsolatban vegetáló nő véletlen találkozások révén kerül számára újszerű helyzetekbe, és korábbi - egyhangú bezártságban töltött - napjait egy csapásra a határtalan kitárulkozás jegyében számolja fel. Izumi - akárcsak a Noriko's Dinner Table címszereplője, a Hair extensions mostohakislánya, a Love exposure zavart kamasza vagy a Hideghal családfője - az intim környezetben elszenvedett érzelmi deficit kompenzációját a felszínesség különböző motívumainak halmozásában találja meg. Így a szerző filmjeiben megjelenő "szeretethiány-ellenmérgek" sorába az eljátszott viszonyok, a hajszalonok és a lesifotók mellé a Guilty of Romance a pornóipar és a prostitúció témáit illeszti be, tovább fokozva ezzel az életműben (az ebből a szempontból verhetetlen Suicide Club után) következetesen erősödő provokativitást és tabudöngetést, ugyanakkor a korábbiakhoz képest kissé túlhangsúlyozva a bemutatott konfliktuskezelés primitív, ösztönszerű mivoltát. A drámai csúcspontokat gyakran fizikai értelemben is határhelyzetként tételező megoldások (lásd a fent idézett filmek gore-elemekkel fűszerezett katarzisát) ebben az esetben az agresszió kiélését jelentő aktusok képében valósulnak meg, amikhez zavarba ejtő őszinteséggel elővezetett vallomások is társulnak (mint például az idős asszony monológja lánya értéktelen életéről), így a meg-nem-értés tragikumának testi és lelki dimenziója párhuzamosan, egymásra licitálva bontakozik ki.
Sono a képi kifejezést tekintve a szerényebb kiállású Noriko's Dinner Table és az alaposabb Hideghal közötti résbe illeszti a Guilty of Romance-t, Izumi karakterének kétarcúságához igazítva a megjelenítés módjait. Míg a visszafogott családi pillanatok harmonikus kompozíciókban, lassú és egyenletes gépmozgásokkal tárulnak a néző elé, az önmagából kifordult hősnő kalandjait vibráló színek vad tánca kíséri, és extravagánsabb megoldások is fokozzák a jelenetek lelki intenzitását (lásd a bordélybeli szekvenciák kidolgozását). A történet egyetemes érvényességét pedig az életműben szintén visszatérő európai klasszikus zene és kulturális utalások (lásd A kastély megidézését) hangsúlyozzák.
A morális értékellentétek mentén kirajzolódó groteszk karnevál a rendező sajátos univerzumának egy újabb szeletét nyitja meg, ismét a túlhajszolt fikció és a hétköznapi valóság határán csüngő zárványvilágba kalauzol. A Guilty of Romance a vérbeli Sono-mozikhoz hasonlóan egy hatalmas kilengésű érzelmi hullámvasútra ülteti hősét és nézőjét is, mert bár Izumi végletek közötti csapongása elrajzoltan modellezi a hiány küzdelmes útját, a probléma a legáltalánosabb emberi érzésekből indul ki, így a főhős - tetteinek elítélhetősége ellenére - azonosulásra alkalmas karakter marad.

imdb