Nem könnyű egy híres, de mára gyakorlatilag alig ismert moziról írni, mint amilyen ez a film. Sokat változott a közönség ízlése, ami egykoron sikeresnek bizonyult, tartani lehet tőle, hogy mára teljesen érdektelenné lett.

Csak a rajongókban bízhat az ember, meg a művészek is, akik mindig azt szeretnék, ha az alkotásuk kiállná az idő próbáját. Több mint fél évszázad elteltével elmondható, ez a film már bizonyított. Ami jól sikerült, az kortalan.

Moritou, egy alacsony rangú vidéki szamuráj kiválóan teljesít az egyik lázadás leverése során. Szembefordul a családjával, az életét kockáztatja a sógun érdekében, a harc területén sem marad el az elvárásoktól. Cserében maga a nagyúr ígéri meg, kérhet, amit akar. Meglepetésre, nem gazdagságra vágyik, hanem egy nő kezére. Az illető hölgy viszont már férjezett, amiről sem a kérő, sem a tábornok nem tudott az ígéret kimondása előtt. Az elvakult szerelmes viszont ennek ellenére sem hajlandó visszavonni a kívánságát.

Teinoszuke Kinugasza, akit időnként „a japán film nagyapja” titulussal illetnek, igazán értette a mesterségét. Korai, még némafilmes munkáit a legjobb német impresszionista művekhez hasonlítják, bár csak azok leforgatása után jutott el külföldre. Az 1950-es években számos drámát forgatott le, amiből talán „A Pokol kapuja” mondható a legközismertebbnek. Ez a mozi arról szintén nevezetes, hogy ezt tartják az első színesben készült japán mozinak, továbbá a II. Világháború után ez volt az első alkotás a szigetországból, amit az Egyesült Államokban bemutattak. Gondolható, alaposan megválogatták, melyik filmet éri a megtiszteltetés. 1955-ben – két évvel a bemutató után – megkapta a legjobb jelmezekért járó Oscar díjat. Nem csodálom, valami elképesztően szép kiállítású az egész mozi, mondhatni minden tárgy művészi értékű benne, a kardoktól a selyemkimonókon át a falon függő mécsesekig. A rendező mesterien bánik a fény-árnyékhatásokkal, a régi idők szokása szerint a zene jellemzi a szereplőket vagy azok lelkiállapotát. A színészi játék azért bizony eltér attól, amit mostanság látunk, de a jóval közismertebb Kurosawa, vagy Gosha mozikétól is. Kazuo Hasegawa, aki a főhős Moritout formálja meg, széles gesztusaival, vagy szinte a grimaszolás határát súroló arcjátékával nekem eleinte zavaró volt. Ám a befejező jelenetekben már érthetővé vált, miért tartották nagy sztárnak Japánban.. Felnőtt a feladatához, de teljesen más az eszköztára, mint amivel később Mifune vagy Nakadai éltek. Isao Yamagata, aki az ellenlábasát alakítja, kiváló a visszafogott természetű férj szerepében. Nekem jobban tetszett, mint a hebehurgya főhős. A vetélkedés női tárgya, Machiko Kyo, maga a Heinan-kori japán női szépségideál, és képes elhitetni, meg tud bolondítani egy férfit pusztán a színrelépésével. A történet lezárása nem szokványos megoldások szintjén mozog, de a keleti filozófiában kissé járatosabbakat azért igazából nem fogja meglepni. Valami valóban frappáns befejező ötlet kellett volna a végére, és akkor a film minden bizonnyal bezsebeli a legjobb külföldi filmnek járó Oscart, amit amúgy abban az évben nem adtak ki. Az 1950-es évek, amelyeket a szamuráj drámák aranykorának neveznek, számos, valóban emlékezetes alkotást adtak a világnak. Ez a film képes bizonyítani, máig sem vesztettek az erejükből.

Rendezte: Teinoszuke Kinugasza

Főszereplők: Kazuo Hasegawa; Machiko Kyo; Isao Yamagata; Yataro Kurokawa

(1953, 86 perc)

imdb

Megjegyzés: Az angol szöveg sajnos eléggé talányos, gyakran nem egyértelmű. Néha a császárt emlegetik, holott egyedül Kijomorit láthatjuk, aki tábornok volt, bár a valós hatalom az ő kezében összpontosult. Ami hibát tudtam, kigyomláltam a történelmi adatok segítségével. Ennek ellenére mégis van olyan érzésem egyes jeleneteknél, hogy japánul más hangzik el, mint amit angolul a képre tettek. A történet érthető lesz a fordításban,- remélem,- de az eredeti nyelvet beszélők esetleg megmosolyogják az olvasottakat.