Magányos hősünk, a hegyvidéket járó „Tél-tavasz-nyár-ősz” nevű roninunk újra felbukkant, és ismét belekeveredik az események  sűrűjébe. Neki baj, nekünk viszont szerencse, mert  ebből izgalmas történet alakul ki.

Elhagyatott hegyi fogadónál vagyunk, ahol a pénzszűkében lévő ronin fát vág a napi betevő szaké kedvéért. Hamarosan új dolga akad, mert egy gyermek uraság és kísérete bajba kerül holmi titokzatos banditacsapat miatt. Miután rendet tett indul tovább, ám hamarosan egy zsémbes öregasszony akaszkodik a nyakába, szószerint. A faluba érve pedig önmagát látja viszont a körözöttek tábláján. Nincs mit tenni, ki kell derítenie, mi folyik a körzetben. A kéretlen vizsgálódó egyszerre kerül szembe a jakuzákkal, a helybéli klán hatalomleső tanácsnokával, sőt a kormányzat ügynöke szintén felbukkan, nem kifejezetten tiszta szándék vezérletével.

Az első gondolatom az volt az epizód megtekintése után, hogy  sokkal jobban sikerült történet, mint a megbízhatóan gördülő, de nem túl eredeti The Spray of Blood volt. Úgy vélem, azzal magyarázható a különbség, hogy bár megőrizték a kalandfilmes alapot, nem pusztán a bevált fogásokra alapoztak, hanem visszanyúltak a nagy drámai mozifilmek eszköztárához. A Sógunátus korszakában a termőföld hiánya miatt a kormányzat igyekezett minden eszközt felhasználni a veszélytelennek tartott kisebb erejű klánok megszüntetésére. Ha ehhez valódi indok kínálkozott, mint ebben a történetben, ahol a hatalomvágy a jogos örökös ellen fordítja az egyik belső embert, akkor még könnyebb dolguk volt. Természetesen a másik oldalon feltűnnek az elkötelezett védelmezők, ami valódi drámai helyzethez vezet. A valóság érzete hatja át az epizódnak ezt a részét, s teszi élvezetessé. Toshiro Mifune ezúttal nincs annyira a középpontba állítva, a többi színésznek is jut a lehetőségekből. A zsémbes öregnéne, meg a félkegyelműségre kényszerülő fiának esete torokszorító, képes bemutatni az áldozatvállalás nagyszerűségét, és a feudális kasztrendszer minden borzalmát. Az epizód legerőteljesebb része, amelyben a színészek felnőnek a feladatukhoz. Azt hiszem, kellett Mifune tekintélye ahhoz, hogy az itt mutatott néhány rázós jelenet átjuthasson a stúdióvezetés és a televíziós cenzúrabizottság kettős szűrőjén. Az összecsapások most sem okoznak csalódást, ”az örök nagy szamuráj” - Clint Eastwoodot idézve - vívótudása nem kopott meg az évek sokasodtával. Akad persze néhány gyengébb pont is a filmben. Meglehetősen furcsa, amikor a 60. életévén túl lévő főhőst ifjoncként szólongatja a tőle alig idősebbnek tűnő asszonyság, a szamurájok sem túl eredeti karakterek, és a lezárás szintén a szokásos fogással él. Ebben persze benne van az, hogy a történetnek muszáj tovább mennie, a roninunk nem ülhet le megpihenni a babérjain. A kisebb hibákkal együtt kellemes történetnek mondható.

Megjegyzés: Mostanra előkerült a sorozat „pilot” epizódja, úgy, hogy ez a történet valójában a 3. résznek számít, bár egyes kiadásoknál gyakran tüntetik fel a másodikként. Az esetleges beszerzéseknél a címre kell ügyelni inkább, mint a számozásra, mert az utóbbi eléggé zavaros.

(1982; 91 perc)

imdb