Ma 2012. február 09., csütörtök, Abigél és Alex napja van.
Amalfi vs Rain Fall (2009)
2010. április 10. szombat, 10:57 | 
Írta: YEZy | 
| 
| 
( 1 szavazat )
| Ismertetők - Japán |
Nagyon furcsa a japán filmipar kettőssége. Amíg a kvázi művészfilmek terén nagyon erősek, hiszen akár a drámáik, akár az elborult vígjátékaik nagyszerű filmélményt nyújtanak, addig a kezeik közül kikerülő kommersz közönségfilmek minősége finoman fogalmazva is hullámzó. Régebben ezt foghatták a költségvetés hiányára, ám mint a most tárgyalandó két produkció esetében jól látható, az utóbbi időben ez már nem lehet érv. Sokkal inkább tehetőek felelőssé a forgatókönyvírók és a rendezők mindazért, hogy nem tudnak felnőni a kor diktálta követelményeknek. A japán blockbusterek legnagyobb hibája ugyanis egyrészt a feleslegesen lassú tempó, másrészt a feszültséget fokozó, látványos akciójelenetek kihagyása a produkciókból. Ezek miatt pedig nem meglepő, ha nem tudják felvenni a versenyt hollywoodi társaikkal, pedig a feldolgozandó történetek szinte mindegyikében benne van a potenciál.
Nézzük először a többek között a Doraemon rajzfilmek sztoriját is jegyző Shinbo Yuuichi regényén alapuló, elsőre fura című Amalfi-val. A filmet a Fuji TV alapításának 50. évfordulójának megünneplésére készítették és nem sajnálták ki belőle a pénzt, ami tulajdonképpen végig látszik is rajta, sőt, helyenként meglepő elemek kerültek bele emiatt. Aki esetleg nem tudná, Amalfi egy kisváros Olaszországban, aminek nevét a legenda szerint Héraklész egyik szerelme, a környéken eltemetett Amalphi nímfa után kapta. Mondani sem kell, erre is kitér néhány szó erejéig a történet.
A történet, ami meglehetősen kacifántos, ráadásul kicsit túl is lett húzva itt-ott, zavaróan sok benne a véletlen egybeesés. Rómában járunk, ahol a G8-ak tanácskozása előtt a Japán Nagykövetség biztonsági réseit feltérképezni érkezik meg a karcos modorú Kuroda ügynök. Ám mielőtt belevetné magát a munkába, egy japán turista kislányát elrabolják, Kuroda pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve beleássa magát az ügybe. Amiről elég hamar kiderül, hogy sokkal bonyolultabb, mint elsőre látszott volna, a szálak pedig a festői Amalfi-ba vezetnek...
Előzetes
A produkció megrendezésével az a Nishitani Hiroshi lett megbízva, aki az elmúlt években olyan blockbusterekkel bizonyított(?) már, mint a Star of Prefecture Government, valamint a Suspect-X. Aki látta azokat, annak nem fog sok meglepetést nyújtani az Amalfi sem, hiszen ugyanazokon a sablonokon nyugszik. A legerősebb eleme a produkciónak egyértelműen a látvány, hiszen szinte minden jelenet Róma és Amalfi leginkább turistaorientált részein játszódik, amik egyrészt remek háttérül szolgálnak, másrészt tulajdonképpen turistacsalogatóként szolgálnak (még némi támpontot is adnak a jövőbeni olasz úthoz, hogy hogyan lehet kiszúrni legkönnyebben a tolvajokat). A hatalmas költségvetésből még arra is futotta, hogy ne csak kibéreljék a legszebb épületeket a forgatásokra, hanem a híres énekesnőt, Sarah Brightman-t is felkérjék egy fiktív koncert erejéig, ráadásul a háttérzenét is az ő talán leghíresebb dala, a Time to Say Goodbye dallamai szolgáltatják.
Nem is a körítéssel van baj, hanem elsősorban a sztorival, ami csak addig köti le igazán a nézőt, amíg ki nem derül a konspiráció, onnantól kezdve a legközönségesebb amerikai thrillerekre hajaz, csak jóval gyengébb kiadásban. Az akciójelenetek kidolgozása (főleg ott, ahol először előkerülnek a fegyverek) borzasztó gyenge, el kell ismerni, hogy a feszültség keltésében a hollywoodi mesterek jócskán felülmúlják japán társaikat. A sztori fénypontjának szánt nagyjelenet pedig jellegzetesen japános, ugyanúgy előhozza a nézőből a „Csak ennyi?” kérdést, mint akár a 20th Century Boys-ban, akár a Gokusen-ben, akár a lentebb kifejtendő Rain Fall-ban. Egyszerűen képtelenek ezeket a jeleneteket kellőképpen hitelesen, látványosan és feszültséggel telten megvalósítani.
A Rain Fall háttere még az Amalfi-énál is érdekesebb. Ugyan relatíve kevesebb hátszelet kapott, hiszen nem valamilyen évforduló megünneplésének fénypontjául szánták, viszont amerikai alapokon nyugszik. A forrásul szolgáló regény szerzője egy bizonyos Barry Eisler, egy egykori CIA ügynök, aki Japánban is eltöltött néhány évet. Eddig több mint 20 nyelvre fordították le műveit, legismertebb sorozata pedig az itt megfilmesített félig japán, félig amerikai John Rain kalandjait dolgozza fel.
Mindemellett egy érdekes mindenes, Max Mannix ült be a direktori székbe, aki szerte Ázsiában sertepertélt már a filmvilágban. 2008-ban a szingapúri Dance of the Dragon-nak volt egyszemélyben rendezője, forgatókönyvírója és producere, valamint Kurosawa Kiyoshi Tokyo Sonata-jában is segédkezett. A Dance of the Dragon-hoz hasonlóan a Rain Fall forgatókönyvét is ő adaptálta Eisler regényéből, sőt, még az akciójelenetek koreografálása is az ő hatáskörébe tartozott.
A sztori kezdetekor egy bérgyilkost láthatunk akció közben, akit nagy elszántsággal igyekszik lekapcsolni a CIA. Közben kiderül, hogy feltűnően sok korrupt politikus halálozott el az utóbbi időben, igaz, természetes halállal, ráadásul a legfrissebb áldozat közvetlen közelében ott tartózkodott Rain is. Vérbeli thrillerhez méltóan egy idő után pedig már nem lehet igazán tudni, ki melyik oldalon áll...
Bármennyire ígéretes eleinte a történet, elég hamar kiderül, hogy újfent csak egy „világmegmentős” thrillerhez van szerencséje a nézőnek, mármint abban az esetben, ha a „világ” alatt csak a japán gazdaságot értjük. A CIA képbe kerülésekor egyrészt jókora déja vu érzés fogja el a nézőt (hiszen ugyanez a módszer volt látható az Amalfi-ban, csak ott olaszokkal), másrészt ki ne unná már a nyakkendős ügynökök szerencsétlenkedéseit? Szerencsére Rain viszonylag nagy számban csökkenti a létszámukat, már ezért hamar szimpatikussá válik. Aztán ahogy kezdenek a szálak kibontakozni, úgy válik egyre idegesítőbbé az egész, főleg a konspiráció kiderültekor. A lezárás már jobban sikerült, egyrészt az utolsó előtti jelenet jellegzetesen japános, míg a végjáték egyértelműen egy (talán szükségtelen) folytatást vetít előre.
Előzetes
A fő probléma az Amalfi-hoz hasonlóan a történet tempójával van, ami a műfajhoz mérten túlságosan lassú. Szép komótosan zajlanak az események, bőven van idő Gary Oldman dührohamainak bemutatására éppúgy, mint az amúgy zseniális Emoto Akira (lazán lejátsza brit kollégáját) öreguras nyomozásának szemléltetésére. A fordulatok többsége előre látható (Rain találkozása a riporterrel tökéletes példa erre), ráadásul a feszültségkeltés sem a rendező erőssége. Feltétlenül a jópontok közé sorolandó viszont az, ahogyan Rain tanítgatja a lányt, hogy mire kell figyelnie, ha túl akar élni, illetőleg kettejük társalgása a szálláson.
Mindkét produkció nagyszerű példa tehát arra, hogy még rengeteget kell fejlődnie a japánoknak ahhoz, hogy a kommersz alkotások terén felvegyék a versenyt az amerikaiakkal. Valószínűleg a Rain Fall az amerikai hátszélnek, valamint Gary Oldman szerepeltetésének köszönhetően ismertebb lesz, mint az alapvetően a hazai piacra leforgatott Amalfi, ám mindkét darabból hiányzik a japán filmművészet erőssége, azaz a fantáziadús, lebilincselő történet. A tipikus és unalmas thriller kliséket, az ügynököket és az összeesküvést csak úgy lehet eladni, ha a látvány és a tempó végig leköti a nézőt, ám mind a festői szépségű Amalfi, mind a komor hangulatú Tokyo önmagában kevés ehhez. Holott lehet, csak annyi a probléma, hogy nem kértek tanácsot például Kimizuka Ryouichi-től, aki az alapvetően dráma besorolású Nobody to Watch Over Me-be sokkal több és izgalmasabb thriller elemet tuszkolt bele, mint amennyit itt felsorolt két mozi együtt tartalmaz.
Eredeti cím: アマルフィ 女神の報酬
iMDB
Japán cím: レイン・フォール
iMDB
Nézzük először a többek között a Doraemon rajzfilmek sztoriját is jegyző Shinbo Yuuichi regényén alapuló, elsőre fura című Amalfi-val. A filmet a Fuji TV alapításának 50. évfordulójának megünneplésére készítették és nem sajnálták ki belőle a pénzt, ami tulajdonképpen végig látszik is rajta, sőt, helyenként meglepő elemek kerültek bele emiatt. Aki esetleg nem tudná, Amalfi egy kisváros Olaszországban, aminek nevét a legenda szerint Héraklész egyik szerelme, a környéken eltemetett Amalphi nímfa után kapta. Mondani sem kell, erre is kitér néhány szó erejéig a történet.
A történet, ami meglehetősen kacifántos, ráadásul kicsit túl is lett húzva itt-ott, zavaróan sok benne a véletlen egybeesés. Rómában járunk, ahol a G8-ak tanácskozása előtt a Japán Nagykövetség biztonsági réseit feltérképezni érkezik meg a karcos modorú Kuroda ügynök. Ám mielőtt belevetné magát a munkába, egy japán turista kislányát elrabolják, Kuroda pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve beleássa magát az ügybe. Amiről elég hamar kiderül, hogy sokkal bonyolultabb, mint elsőre látszott volna, a szálak pedig a festői Amalfi-ba vezetnek...
Előzetes
A produkció megrendezésével az a Nishitani Hiroshi lett megbízva, aki az elmúlt években olyan blockbusterekkel bizonyított(?) már, mint a Star of Prefecture Government, valamint a Suspect-X. Aki látta azokat, annak nem fog sok meglepetést nyújtani az Amalfi sem, hiszen ugyanazokon a sablonokon nyugszik. A legerősebb eleme a produkciónak egyértelműen a látvány, hiszen szinte minden jelenet Róma és Amalfi leginkább turistaorientált részein játszódik, amik egyrészt remek háttérül szolgálnak, másrészt tulajdonképpen turistacsalogatóként szolgálnak (még némi támpontot is adnak a jövőbeni olasz úthoz, hogy hogyan lehet kiszúrni legkönnyebben a tolvajokat). A hatalmas költségvetésből még arra is futotta, hogy ne csak kibéreljék a legszebb épületeket a forgatásokra, hanem a híres énekesnőt, Sarah Brightman-t is felkérjék egy fiktív koncert erejéig, ráadásul a háttérzenét is az ő talán leghíresebb dala, a Time to Say Goodbye dallamai szolgáltatják.
Nem is a körítéssel van baj, hanem elsősorban a sztorival, ami csak addig köti le igazán a nézőt, amíg ki nem derül a konspiráció, onnantól kezdve a legközönségesebb amerikai thrillerekre hajaz, csak jóval gyengébb kiadásban. Az akciójelenetek kidolgozása (főleg ott, ahol először előkerülnek a fegyverek) borzasztó gyenge, el kell ismerni, hogy a feszültség keltésében a hollywoodi mesterek jócskán felülmúlják japán társaikat. A sztori fénypontjának szánt nagyjelenet pedig jellegzetesen japános, ugyanúgy előhozza a nézőből a „Csak ennyi?” kérdést, mint akár a 20th Century Boys-ban, akár a Gokusen-ben, akár a lentebb kifejtendő Rain Fall-ban. Egyszerűen képtelenek ezeket a jeleneteket kellőképpen hitelesen, látványosan és feszültséggel telten megvalósítani.
A Rain Fall háttere még az Amalfi-énál is érdekesebb. Ugyan relatíve kevesebb hátszelet kapott, hiszen nem valamilyen évforduló megünneplésének fénypontjául szánták, viszont amerikai alapokon nyugszik. A forrásul szolgáló regény szerzője egy bizonyos Barry Eisler, egy egykori CIA ügynök, aki Japánban is eltöltött néhány évet. Eddig több mint 20 nyelvre fordították le műveit, legismertebb sorozata pedig az itt megfilmesített félig japán, félig amerikai John Rain kalandjait dolgozza fel.
Mindemellett egy érdekes mindenes, Max Mannix ült be a direktori székbe, aki szerte Ázsiában sertepertélt már a filmvilágban. 2008-ban a szingapúri Dance of the Dragon-nak volt egyszemélyben rendezője, forgatókönyvírója és producere, valamint Kurosawa Kiyoshi Tokyo Sonata-jában is segédkezett. A Dance of the Dragon-hoz hasonlóan a Rain Fall forgatókönyvét is ő adaptálta Eisler regényéből, sőt, még az akciójelenetek koreografálása is az ő hatáskörébe tartozott.
A sztori kezdetekor egy bérgyilkost láthatunk akció közben, akit nagy elszántsággal igyekszik lekapcsolni a CIA. Közben kiderül, hogy feltűnően sok korrupt politikus halálozott el az utóbbi időben, igaz, természetes halállal, ráadásul a legfrissebb áldozat közvetlen közelében ott tartózkodott Rain is. Vérbeli thrillerhez méltóan egy idő után pedig már nem lehet igazán tudni, ki melyik oldalon áll...
Bármennyire ígéretes eleinte a történet, elég hamar kiderül, hogy újfent csak egy „világmegmentős” thrillerhez van szerencséje a nézőnek, mármint abban az esetben, ha a „világ” alatt csak a japán gazdaságot értjük. A CIA képbe kerülésekor egyrészt jókora déja vu érzés fogja el a nézőt (hiszen ugyanez a módszer volt látható az Amalfi-ban, csak ott olaszokkal), másrészt ki ne unná már a nyakkendős ügynökök szerencsétlenkedéseit? Szerencsére Rain viszonylag nagy számban csökkenti a létszámukat, már ezért hamar szimpatikussá válik. Aztán ahogy kezdenek a szálak kibontakozni, úgy válik egyre idegesítőbbé az egész, főleg a konspiráció kiderültekor. A lezárás már jobban sikerült, egyrészt az utolsó előtti jelenet jellegzetesen japános, míg a végjáték egyértelműen egy (talán szükségtelen) folytatást vetít előre.
Előzetes
A fő probléma az Amalfi-hoz hasonlóan a történet tempójával van, ami a műfajhoz mérten túlságosan lassú. Szép komótosan zajlanak az események, bőven van idő Gary Oldman dührohamainak bemutatására éppúgy, mint az amúgy zseniális Emoto Akira (lazán lejátsza brit kollégáját) öreguras nyomozásának szemléltetésére. A fordulatok többsége előre látható (Rain találkozása a riporterrel tökéletes példa erre), ráadásul a feszültségkeltés sem a rendező erőssége. Feltétlenül a jópontok közé sorolandó viszont az, ahogyan Rain tanítgatja a lányt, hogy mire kell figyelnie, ha túl akar élni, illetőleg kettejük társalgása a szálláson.
Mindkét produkció nagyszerű példa tehát arra, hogy még rengeteget kell fejlődnie a japánoknak ahhoz, hogy a kommersz alkotások terén felvegyék a versenyt az amerikaiakkal. Valószínűleg a Rain Fall az amerikai hátszélnek, valamint Gary Oldman szerepeltetésének köszönhetően ismertebb lesz, mint az alapvetően a hazai piacra leforgatott Amalfi, ám mindkét darabból hiányzik a japán filmművészet erőssége, azaz a fantáziadús, lebilincselő történet. A tipikus és unalmas thriller kliséket, az ügynököket és az összeesküvést csak úgy lehet eladni, ha a látvány és a tempó végig leköti a nézőt, ám mind a festői szépségű Amalfi, mind a komor hangulatú Tokyo önmagában kevés ehhez. Holott lehet, csak annyi a probléma, hogy nem kértek tanácsot például Kimizuka Ryouichi-től, aki az alapvetően dráma besorolású Nobody to Watch Over Me-be sokkal több és izgalmasabb thriller elemet tuszkolt bele, mint amennyit itt felsorolt két mozi együtt tartalmaz.
Eredeti cím: アマルフィ 女神の報酬
iMDB
Japán cím: レイン・フォール
iMDB
