Úgy látszik, 2009 újfent Aso Kumiko (麻生久美子) éve volt. Az 1978-as születésű, először 1993-ban feltűnt színésznő (az iMDB adatlapja itt található) már a 90-es évek vége óta sorban zsebeli be a különféle díjakat, kisebb-nagyobb szerepekben jópár ismert filmben játszott, ám zsinórban három főszerepet még nem nagyon bíztak rá. Mostanra végképp beérett, szinte bármilyen műfajban tökéleteset tud nyújtani, legyen szó akár realista drámáról, akár ütődött vígjátékról. Tehetségének további bizonyítéka, hogy sok, elsősorban a külsejével hódító sztárral ellentétben meg tudott maradni hétköznapinak, megjelenésében semmi nyoma az extremitásnak, így talán leginkább a „lány a szomszédból” szerepek illenek hozzá legjobban. Nem véletlen tehát, hogy a továbbiakban tárgyalandó három sztori mindegyikében ilyen karaktert játszik, még ha ezek egyébként jellemüket tekintve eléggé eltérőek is egymástól. Hogy a higgadt óvónéni, a kattant jókislány és a magányos virágkötő közül melyik arca a legjobb, azt döntse el mindenki maga, az viszont biztos, hogy bármiben is szerepel, egyértelműen húzónévnek számít és a magas színvonalú színészi játék garantált tőle.


A három jól eltalált történetből vegyük előre a sokat ígérő című Ultra Miracle Love Story-t, ami szerencsére a címéhez méltóan nem egy hétköznapi szerelmi történet. A helyszín (mint az efféle filmekben mindig) egy kis falu, ezúttal valahol az Aomori prefektúrában, ahova egy családi tragédia után érkezik meg Tokyo-ból egy fiatal nő, aki a helyi óvodában vállal munkát. A környéken elég sokan élnek a mezőgazdaságból, köztük a jóképű, ám enyhén értelmi fogyatékos Yojin családja is. A fiatal srác persze elég hamar szemet vet a lányra, ám már a kezdetektől fogva nyilvánvaló, hogy a próbálkozásból nem lesz sima romantikus befejezés, csoda viszont történik, bár nem olyan, mint amire gondolna a néző.
Ahogy halad előre a történet, úgy látunk egyre többet Yojin fura világából és úgy lesz egyre elvontabb és érdekesebb az egész, a fordulatok pedig egész elképesztőek, akárcsak a befejezés, ami minden bizarrságával együtt tökéletesen illeszkedik a korábban lezajlottakhoz. Aso kisasszony nagyszerűen alakítja a tragédia és a srác próbálkozásai miatt is zavarodott nőt, ráadásul azzal is kitűnik a közegből, hogy ő beszéli egyedül a „normális” japán nyelvet. Az igazi főszereplő persze nem ő, hanem Yojin megformálója, Matsuyama Kenichi, aki szokásához híven ezúttal is egy rendhagyó figurát alakít. Az általa eljátszott karakter egyszerre szeretni és szánni való, valamint remekül átjön az is, hogy milyen kibírhatatlan valaki lehet. Matsuyama ráadásul ezzel a szereppel hazatért, hiszen ő is egy Aomori-beli település szülötte, így kedvére használhatta megint (a többi helyi szereplővel együtt) a rettenetes Aomori dialektust, aminek megértéséhez a japánok szerint is japán-japán szótár szükséges (a Yatterman főgonoszának beszédstílusa is ebből a nyelvjárásból táplálkozik).


Hasonlóan elvetemült történet az Instant Numa is, ami nem véletlen, hiszen annak a Miki Satoshi-nak a munkája, aki korábban olyan produkciókkal jelentkezett, mint a Turtles Swim Faster than Expected és a The Insects Unlisted in the Encyclopedia. Címét tekintve az Instant Numa lazán belefér a sorba, a numa jelentése ugyanis mocsár. Hogy hogy lehet instant a mocsár? A sztoriból természetesen kiderül.
Kumiko ebben a történetben Haname-t alakítja, egy, az anyjával élő fiatal lányt, akinek elég sok baja van a világgal, ráadásul még a munkahelyéről is kirúgják. Anyjával ellentétben egyáltalán nem hisz a természetfeletti dolgokban, ám élete igen nagy fordulatot vesz, amikor anyját eszméletlenül szedik ki a közeli mocsárból, a rendőrök pedig találnak egy el nem küldött levelet, amiből kiderül, hogy Haname apja nem az, akiről eddig tudott.


Miki Satoshi többi filmjéhez hasonlóan ez sem elsősorban a színészi játék terén emelkedik ki, hiszen vígjátékhoz méltóan mindenki egy kicsit túljátsza a szerepét, bár közel sincs akkora grimaszolás, mint a hongkongi komédiákban. Kase Ryou mint punk elég meglepő, de jópofa karakter, a „villanykörte” fazon sem semmi, Kumiko-nak pedig határozottan jól áll a bohóckodás is. A finom humort jó érzékkel adagolja a rendező végig (Gonzaburo nyuszi nagy kalandja nagyon tetszett például) és szép lassan hozza elő a különféle természetfeletti dolgokat éppúgy, mint az újonnan megismert emberek hatását Haname-ra. Mindent összevetve tehát az Instant Numa is egy magas színvonalú produkció, amit mindenképpen érdemes megnézni!


A végére hagytam a talán legkomolyabb alkotást a három közül. Az Oto-Na-Ri már a címével is kitűnik társai közül, ez ugyanis egy igen jól eltalált szójáték, amit legalább háromféleképpen lehet értelmezni. Japánul a „tonari” szó azt jelenti, szomszéd, szomszédok (ha elé tesszük az o hangot, akkor azzal jelezzük, hogy tiszteljük őket), „otona” azt jelenti, felnőtt, míg az „oto nari” kifejezés úgy fordítható le, hogy „szól egy hang”. Mondani sem kell, mindhárom szónak, illetve kifejezésnek nagy szerepe van a történetben.
A sztori tulajdonképpen két szálon fut, két 30 év körüli ember útkeresését, újkeletű tapasztalatait, magányát mutatja be. A két ember, azaz Satoshi, a menő fotós és Nanao, a Franciaországba készülő virágkötő lány történetesen szomszédok, a két lakás közti közfal pedig papírvékony, így óhatatlanul időnként belehallgatnak egymás életébe. Mindketten magányosak, el akarnak menni (vagy menekülni) jelenlegi életükből, keresik önmagukat.
Ennél többet nem érdemes felfedni a történetből, hiszen óhatatlanul lelőném vele a poénokat. Érdekes, ám felettébb haszontalan információként még annyit, hogy a vékony fal ötlete a Kikareta onna-ból, a fura egymás mellett élés pedig Johnnie To Turn Left, Turn Right-jából lehet ismerős, azonban Kumazawa Naoto filmje mindkettőnél jóval komolyabb hangvételű darab. A poszterből kiindulva romantikus drámának tűnik, ám egyáltalán nem az, sokkal inkább szól a karakterek ilyen-olyan tapasztalatokon nyugvó jellemfejlődéséről, mintsem a párkapcsolatokról. Aso Kumiko ebben a sztoriban nyújtja a legkomolyabb alakítást és (laikusként hallgatva) még a francia kiejtésére se lehet panasz. Méltó társa egyébként a V6 popformációból és elsősorban Sabu filmjeiből ismerős Okada Junichi, aki popsztárhoz képest szokatlanul érett és letisztult játékot mutat be, nyoma sincs benne a (többek között) Matsumoto Jun-ra jellemző szertelenségnek. Ketten remek párost alkotnak úgyis, hogy szinte nincs közös jelenetük.


Mindhárom mozi remek példa arra, hogy milyen jó kis mozikat tudnak kiadni a kezeik közül a japán filmesek abban az esetben, ha nem elsősorban a nézőszámra, hanem inkább a művészi színvonalra koncentrálnak. Az összekötő kapocs köztük pedig a maga szürkeségében is csinos Aso Kumiko, akit remélhetőleg idén is jópár hasonló alkotás főszereplőjeként láthatunk viszont. Annyi már most bizonyos, hogy a Seaside Motel-ban ismét egy új arcát fogja megmutatni egy call girl megformálásával.

Eredeti cím: ウルトラ・ミラクル・ラブ・ストーリー
iMDB

Eredeti cím: インスタント沼
iMDB

Eredeti cím: おと　な　り
iMDB