Az emberiség fantáziáját méltán mindig megragadó poszt-apokaliptikus történetek mellett legalább annyira érdekesek és lebilincselőek tudnak lenni a világvégét közvetlenül megelőző, vagy ahhoz vezető pre-apokaliptikus sztorik is. Természetesen a legismertebb darabok ebben a témában is Hollywoodból kerülnek elő, ahol a megalománia egyik alaptétele, hogy havonta párszor mindenképpen meg kell menteni a világot vagy valamiféle természeti katasztrófától, vagy valami elmeháborodottól. A derék jenkik persze szokásukhoz méltóan a spirálisan végletekig csavart sztorikkal és az utolsó pillanatig húzott akciókkal igyekeznek a feszültséget felkelteni és szinten tartani. Szerencsére Japánban, ahol szintén népszerű ez a téma, kicsit másként közelítenek a világmegmentéshez. Jóval filozofikusabb, csendesebb, elgondolkodtatóbb módon. Ezzel ugyan nem nyerik meg a hangos és csillogó hollywoodi produkciókhoz szokott tömegeket, de remek alternatívát nyújtanak azoknak, akik nem vevők minderre.
Filozofikus, csendes hangvétel ide, vagy oda, az elvetemültség és elborultság terén verik a japán produkciók a kommersz hollywoodi csodákat, hiszen amit a látványban és a költségvetésben elvesztenek, azt az ötletes, meglepő forgatókönyvekkel bőven kompenzálják. Nézzük hát a két relatíve friss mozit ebben a témában!
Kezdjük a csendesebb, kevésbé akciódús Fish Story-val, aminek tulajdonképpen csak a keretét adja a pre-apokaliptikum. A nézőt persze azonnal magával ragadja a kezdés, amikor is az égen lassan növekvő narancssárga meteorit miatt a főváros teljesen kiürült, csak egy habókos, tolókocsiban rosszalkodó öregember furikázik a kihalt utcákon, majd berobog az egyetlen nyitott üzletbe, egy lemezboltba. Az ott tartózkodó két fiatal nem nagyon akar foglalkozni a véggel, inkább egy régi lemezt hallgatnak, amit egy a korát megelőző, sikertelen punkzenekar adott ki a hetvenes évek közepén. Hogy mi köze mindennek, valamint egy angolul nem tudó fordítónak, egy aluszékony iskoláslánynak és egy önértékelési zavarokkal kűzdő fiatal férfinak a világ megmentéséhez? Látszólag semmi.

 
A sztori öt idősíkban játszódik, szabadon ugrándozva közöttük. A fő fókusz persze 1975-ön van, a sikertelen punkegyüttesen, akiknek fülbemászó dala gyakorlatilag végigkíséri az egész filmet. Nagyon ügyesen van összeállítva az egész, ami persze elsősorban a forrásul szolgáló regény szerzőjének, Isaka Koutarou-nak az érdeme (egyébként jópár másik film is készült a munkáiból már, lásd pl. A Pierrot, Sweet Rain, The Foreign Duck, the Native Duck and God). A sztorit adaptáló Hayashi Tamio és a rendező Nakamura Yoshihiro szintén korrekt munkát végzett, bár a történet vezetése érzésem szerint kissé lassúra sikeredett, kicsit pörgősebbre hangolva hatásosabb lett volna. A finom humor végig működik, a szereplők közötti kapcsolatok ábrázolását is jól eltalálták és a lezárást sem érheti kritika, jellegzetesen japános módon oldották meg a happy endet. Röviden összefoglalva, nagyon ügyes kis film, ajánlott néznivaló!


A Fish Story-val ellentétben a 20th Century Boys trilógia záró epizódja csak hollywoodi szemmel tartható csendesnek és lassan csordogálónak. Ebbe a produkcióba a Toho beleadott apait-anyait, ám a körítést már tárgyaltuk az első részről írt cikkben, így ezektől most eltekintenék. A kiszámíthatóság és a kezdet-vég hiánya miatt kissé unalmasra sikeredett középső epizód után a trilógia lezárása néhány apróságtól eltekintve tökéletesre sikerült. Az egyre elborultabb dolgokkal operáló Barát előre bejelenti a világvégét, egyúttal azt is, hogy csak azok élik túl majd a borzalmakat, akik hisznek benne. A gyerekkori barátok csapata ugyan korábban szétesett, de még épp idejében kerül elő mindenki, hogy együtt mentsék meg a világot az őrülettől.
Sajnos az első rész legfőbb erőssége, azaz annak a varázsa, hogy a néző hiába próbálja összerakni a szálakat, annyira elborult és elvetemült minden, hogy erre képtelen, itt már értelemszerűen kiveszett a történetből. Ehelyett viszont a minden korábbinál grandiózusabb CG rengetegben szép lassan összeáll a kép, minden a helyére kerül, szerencsére egyáltalán nem hétköznapi módon, így furcsa helyzetekből továbbra is akad bőven. Kiderülnek a Barát viselt dolgai, többen is rájönnek, hogy nem tévedhetetlen, de a fő feladat természetesen továbbra is hőseinkre hárul. Persze közben előkerül néhány UFO, egy újabb óriásrobot, ami a tokusatsu hagyományokhoz hűen tapossa széjjel az épületeket, szemben vele viszont, óriási kontrasztként nézhetjük meg Kenji zseniális robogóját. A lezárás méltó a sztori egészének elvetemültségéhez, bár a hatalmas tűzijáték (szerencsére nem Hollywoodban forgatták) elmarad. Fontos információ, hogy a stáblista elindultakor senki se hagyja abba a filmet, mert a valódi végjáték akkor még hátra van. Az a végjáték, ami a Seven 2 One-hoz hasonlóan a „szeressük egymást gyerekek!” mottóból indul ki, ám a kissé propagandisztikus íz helyett itt teljesen természetesnek hat. Az eddigi legdrágább japán blockbuster tehát egyáltalán nem okoz csalódást, érdemes egyszer rászánni az időt, ami azért elég sok, mert igazából csak úgy lehet követni, ha egyben nézzük végig a három epizódot.