Ma 2012. február 05., vasárnap, Ágota és Ingrid napja van.
Japán Filmhét összefoglaló
2010. április 01. csütörtök, 20:10 | 
Írta: YEZy | 
| 
| 
( 0 szavazat )
| Ismertetők - Japán |
Mint már megszokhattuk a Japán Alapítvány által szervezett filmhetek kapcsán, ezúttal is igyekeztek olyan műsort összeállítani, amiben pár évvel ezelőtti nagy sikerű alkotások sora szerepel. Ezen a téren nem lehet panaszunk a mostani felhozatalra sem, hiszen csak az iMDB hevenyészett díjlistáit nézegetve arra juthatunk, hogy 16 jelölés mellett 30 díjat nyert el a programot alkotó hét film, amik között megtalálható a 2004 legjobbjának választott Fél vallomás is.
Különféle okok miatt a beszámoló kicsit hiányos lesz, aminek egyik oka, hogy a cikkíró már korábban látta a Kanárit és a Függőkertet, amikről már cikk is született a lapon. A másik ok, hogy a szombati vetítésekre lusta volt ellátogatni, így az Üvegnyuszi és a Csitt! véleményezése elmarad.
A vetítések sorát Sakamoto Junji manga adaptációja nyitotta. A történet főhőse egy kisfiú, Nita, aki egy kis szigeten éldegél bátyjával és időnként a szigetre hazalátogató mamájával. Egy napon a mama hazatér a két kisgyerek nővérével, Kanoko-val, ez pedig mindkét gyerek életében nagy változásokat hoz.
A színhelyből és a főszereplő gyerekekből könnyedén arra lehet asszociálni, hogy ez a sztori is az olyan, könnyedre és aranyosra hangolt adaptációk sorát gyarapítja, mint például a Hotel Hibiscus és a Tennen Kokekko. A több mint 3 évig futó képregénysorozat rendkívül népszerű volt Japánban, még a nagy múltú Bungeishunjuu kiadó 43. nagydíját is elnyerte. Ez nem véletlen, hiszen annyi átjön a filmből, hogy mind a karakterek, mind a bonyodalmak kellőképpen komplexek benne.
Sajnos azonban a rendező nem tudott olyasmi hangulatot teremteni, mint a fentebb felsorolt hasonló alkotások készítői. Az aranyos és helyenként kissé pajzán (ám a japán filmektől megszokottan ötletesen és stílusosan ábrázolt) poénok sokat dobnak az összhatáson (főleg a történet elején), ám jópár karakter motivációinak, valamint néhány fordulatnak a kidolgozása szegényes, a manga ismerete nélkül homályos marad. A gyerekszereplők meglepően jók (értem ezalatt, hogy nem ordítanak végig, mint mondjuk a Hotel Hibiscus-ban) és valahogy a legutóbb a rettenetes Baby Baby Baby-ben kismamává váló Mizuki Arisa-nak is testhezálló ez a szerep.
A szűk keresztmetszet tehát egyértelműen a rendező, aki a remek alapanyagot nyújtó mangát nem tudta kellő minőségben mozivászonra adaptálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a film rossz lenne, de a karakterek hátterének ismerete nélkül kicsit nehezebben követhető. Ennek ismeretében pedig kicsit felemás érzéseink lehetnek a rendező következő, várhatóan a Bokunchi-nél jóval nagyobb érdeklődésre számot tartó filmjével, a The Last-tal kapcsolatban is.
Eredeti cím: ぼくんち
iMDB
Előzetes
Sasabe Kiyoshi által rendezett film nem először szerepel a filmhét programjában, hiszen tavaly a Chirusoku no natsu-t láthattuk. A rendezőnek talán a legnagyobb sikere volt eddig a híres színészekkel telezsúfolt Han-ochi, amit a Japán Filmakadémia 2004 legjobb alkotásának választott meg.
A címből sejthetően egy bűnügy szálainak felgöngyölítését követhetjük végig, aminek pikantériáját az adja, hogy egy magas rangú rendőrtiszt az elkövető. Látszólag egyszerű az ügy, hiszen a tiszt maga jelentkezik a rendőrségen, hogy megölte a feleségét. A vallomása és az a tény, hogy a gyilkosság és a bejelentés között eltelt két nap, valóságos láncreakciót indít el, ráadásul szinte minden főbb szereplő motivációit és vívódását is megismerhetjük.
A sztori japánosan precízen, aprólékosan, komótos tempóban van felépítve, ám aki látott már hasonló blockbustereket (pl. Soredemo boku wa yattenai, Suspect X), annak mindez nem lesz ismeretlen. Ami viszont zavaró lehet, az a történet vége felé egyre inkább erősödő dramatizálás és a néző könnyezésre kényszerítése, ami esetemben nem igazán működött.
A tárgyalótermek, a nyomozás és a bűnügyi történetek rajongói számára feltétlenül ajánlott néznivaló tehát, de jómagam kétlem, hogy valóban ez lett volna 2004 legjobb japán filmje. Rossznak semmi esetre sem nevezhető, de a jó színészi alakítások ellenére sem kötött le már túlzottan a vége felé.
Eredeti cím: 半落ち
iMDB
Előzetes
Akárcsak a Fél vallomás rendezőjétől, úgy Izutsu Kazuyuki-tól sem először szerepel alkotás a filmhéten, hiszen korábban olyan (finoman fogalmazva is kétes színvonalú) filmjeit láthattuk már, mint a Kishiwadai suhancok, vagy éppen a Nodo jiman. A pályáját egyébként a pinku világban elindító Izutsu már a 80-as években próbálkozott relatíve komolyabb produkciókkal, de a kis lapunkon is olvasható The Second is a Christian sem vált mára klasszikussá. A sok baljós előjel és a rendező itt is észrevehető tehetségtelensége ellenére is mindkét fentebbi alkotást felülmúlja a Pacchigi.
Pedig Izutsu mindent megtett annak érdekében, hogy tönkretegye a filmet. Az első negyed órában a néző csak kapkodja a fejét, hogy mi is történik itt, de nem a lebilincselő sztori, hanem a rengeteg egyforma küllemű szereplő folyamatos bunyója miatt. A koreai akcióvígjátékok brutális, baseballütős, véres harcaira emlékeztető kezdet, amiben ráadásul folyamatosan kevertem, hogy ki kicsoda, nem volt túlságosan meggyőző. Amikor épp nem az erőszaké a főszerep, akkor a 60-as évek végének jellegzetes hóbortjait igyekszik a rendező görcsösen kifigurázni, több-kevesebb sikerrel. A főszereplők ezen a téren jól teljesítenek, ám például a kezdő képsorok korabeli idol zenekara meglehetősen erőltetettre sikeredett. Szerencsére ahogy halad a sztori előre, úgy tisztul le a kép és kezd végre nagyjából összeszedetté válni a rendezés. A történet második fele már-már egész korrektnek mondható, a kezdeti stíluskavalkádot felváltja végre a fő vonalnak mondható drámai rész. Azonban hiába a viszonylag sok rendezői ügyetlenkedés, a film összképét ezek a kissé szerencsétlen momentumok sem rontják le.
Hogy mi ennek az oka? Erre nagyon egyszerű a válasz, a Matsuyama Takeshi regényén alapuló történet ugyanis annyira erős és érdekes, hogy minden mellékes blődséget elbír. A színhely Kyouto, az évszám pedig 1968, amikor szerte a világban elég sok érdekesség történt. Japánban ez volt az az időszak, amikor a Második Világháború során elhurcolt koreaiak már a szigetországban született gyerekei kezdtek felnőni. A két ország között jóval ellenségesebb volt a viszony, mint manapság, amiből a fiatalok persze csak annyit szűrtek le, hogy lehet egymást gyepálni, meg minden lehetséges módon szítani a gyűlölködést. Ebbe a közegbe illesztettek bele egy szerelmi szálat a japán srác és a koreai lányka között, de hangsúlyozandó, hogy ez csak egy kis része a látottaknak, a lényeg az ellentétek, a sérelmek és az egymással szembeni teljes bizonytalanság ábrázolásán van. Szintén nagyon szépen és hangsúlyosan ábrázolják a két nép szokásainak, humorának és közösségi életének különbözőségeit.
Mindebben pedig a rendezőnél sokkal hatékonyabban és meggyőzőbben vettek részt a színészek, akik között jónéhány nagy név és ismert arc megtalálható. Extra érdekesség, hogy a koreai karakterek mindegyikét japánok játszották el, így valószínűleg a koreai kiejtés terén lehettek olyan mulattató akcentussal előadott dialógusok, mint a 2009-es Zen-ben hallhatóak, ám erről egy, a koreai nyelvben járatos nézőt kellene megkérdezni. Ez a film hozta meg az igazi hírnevet Sawajiri Erika-nak, valamint Shioya Shun-nek, míg a kisebb szerepekben többek között Koide Keisuke, Odagiri Joe és Kase Ryou is feltűnt.
Akárcsak a Chirusoku no natsu, vagy a Go, úgy a Pacchigi is a mindig érdekes népek közötti konfliktusok és előítéletek, valamint az azokkal való szembeszegülés témájának köszönheti elsősorban népszerűségét és sikereit. Maga Izutsu is úgy volt vele, hogy megpróbál még egy bőrt lehúzni róla, ám a 2007-es változat leforgatásakor már nem tudott túlnőni saját korlátain. Amíg az nyugodtan kihagyható, úgy erre mindenképpen érdemes volt (ingyen)jegyet váltani a filmhéten.
Eredeti cím: パッチギ
iMDB
Előzetes
Különféle okok miatt a beszámoló kicsit hiányos lesz, aminek egyik oka, hogy a cikkíró már korábban látta a Kanárit és a Függőkertet, amikről már cikk is született a lapon. A másik ok, hogy a szombati vetítésekre lusta volt ellátogatni, így az Üvegnyuszi és a Csitt! véleményezése elmarad.
Az én házam (Bokunchi) (2003)
A vetítések sorát Sakamoto Junji manga adaptációja nyitotta. A történet főhőse egy kisfiú, Nita, aki egy kis szigeten éldegél bátyjával és időnként a szigetre hazalátogató mamájával. Egy napon a mama hazatér a két kisgyerek nővérével, Kanoko-val, ez pedig mindkét gyerek életében nagy változásokat hoz.
A színhelyből és a főszereplő gyerekekből könnyedén arra lehet asszociálni, hogy ez a sztori is az olyan, könnyedre és aranyosra hangolt adaptációk sorát gyarapítja, mint például a Hotel Hibiscus és a Tennen Kokekko. A több mint 3 évig futó képregénysorozat rendkívül népszerű volt Japánban, még a nagy múltú Bungeishunjuu kiadó 43. nagydíját is elnyerte. Ez nem véletlen, hiszen annyi átjön a filmből, hogy mind a karakterek, mind a bonyodalmak kellőképpen komplexek benne.
Sajnos azonban a rendező nem tudott olyasmi hangulatot teremteni, mint a fentebb felsorolt hasonló alkotások készítői. Az aranyos és helyenként kissé pajzán (ám a japán filmektől megszokottan ötletesen és stílusosan ábrázolt) poénok sokat dobnak az összhatáson (főleg a történet elején), ám jópár karakter motivációinak, valamint néhány fordulatnak a kidolgozása szegényes, a manga ismerete nélkül homályos marad. A gyerekszereplők meglepően jók (értem ezalatt, hogy nem ordítanak végig, mint mondjuk a Hotel Hibiscus-ban) és valahogy a legutóbb a rettenetes Baby Baby Baby-ben kismamává váló Mizuki Arisa-nak is testhezálló ez a szerep.
A szűk keresztmetszet tehát egyértelműen a rendező, aki a remek alapanyagot nyújtó mangát nem tudta kellő minőségben mozivászonra adaptálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a film rossz lenne, de a karakterek hátterének ismerete nélkül kicsit nehezebben követhető. Ennek ismeretében pedig kicsit felemás érzéseink lehetnek a rendező következő, várhatóan a Bokunchi-nél jóval nagyobb érdeklődésre számot tartó filmjével, a The Last-tal kapcsolatban is.
Eredeti cím: ぼくんち
iMDB
Előzetes
Fél vallomás (Han-ochi) (2004)
Sasabe Kiyoshi által rendezett film nem először szerepel a filmhét programjában, hiszen tavaly a Chirusoku no natsu-t láthattuk. A rendezőnek talán a legnagyobb sikere volt eddig a híres színészekkel telezsúfolt Han-ochi, amit a Japán Filmakadémia 2004 legjobb alkotásának választott meg.
A címből sejthetően egy bűnügy szálainak felgöngyölítését követhetjük végig, aminek pikantériáját az adja, hogy egy magas rangú rendőrtiszt az elkövető. Látszólag egyszerű az ügy, hiszen a tiszt maga jelentkezik a rendőrségen, hogy megölte a feleségét. A vallomása és az a tény, hogy a gyilkosság és a bejelentés között eltelt két nap, valóságos láncreakciót indít el, ráadásul szinte minden főbb szereplő motivációit és vívódását is megismerhetjük.
A sztori japánosan precízen, aprólékosan, komótos tempóban van felépítve, ám aki látott már hasonló blockbustereket (pl. Soredemo boku wa yattenai, Suspect X), annak mindez nem lesz ismeretlen. Ami viszont zavaró lehet, az a történet vége felé egyre inkább erősödő dramatizálás és a néző könnyezésre kényszerítése, ami esetemben nem igazán működött.
A tárgyalótermek, a nyomozás és a bűnügyi történetek rajongói számára feltétlenül ajánlott néznivaló tehát, de jómagam kétlem, hogy valóban ez lett volna 2004 legjobb japán filmje. Rossznak semmi esetre sem nevezhető, de a jó színészi alakítások ellenére sem kötött le már túlzottan a vége felé.
Eredeti cím: 半落ち
iMDB
Előzetes
Le fogjuk győzni (Pacchigi!) (2004)
Akárcsak a Fél vallomás rendezőjétől, úgy Izutsu Kazuyuki-tól sem először szerepel alkotás a filmhéten, hiszen korábban olyan (finoman fogalmazva is kétes színvonalú) filmjeit láthattuk már, mint a Kishiwadai suhancok, vagy éppen a Nodo jiman. A pályáját egyébként a pinku világban elindító Izutsu már a 80-as években próbálkozott relatíve komolyabb produkciókkal, de a kis lapunkon is olvasható The Second is a Christian sem vált mára klasszikussá. A sok baljós előjel és a rendező itt is észrevehető tehetségtelensége ellenére is mindkét fentebbi alkotást felülmúlja a Pacchigi.
Pedig Izutsu mindent megtett annak érdekében, hogy tönkretegye a filmet. Az első negyed órában a néző csak kapkodja a fejét, hogy mi is történik itt, de nem a lebilincselő sztori, hanem a rengeteg egyforma küllemű szereplő folyamatos bunyója miatt. A koreai akcióvígjátékok brutális, baseballütős, véres harcaira emlékeztető kezdet, amiben ráadásul folyamatosan kevertem, hogy ki kicsoda, nem volt túlságosan meggyőző. Amikor épp nem az erőszaké a főszerep, akkor a 60-as évek végének jellegzetes hóbortjait igyekszik a rendező görcsösen kifigurázni, több-kevesebb sikerrel. A főszereplők ezen a téren jól teljesítenek, ám például a kezdő képsorok korabeli idol zenekara meglehetősen erőltetettre sikeredett. Szerencsére ahogy halad a sztori előre, úgy tisztul le a kép és kezd végre nagyjából összeszedetté válni a rendezés. A történet második fele már-már egész korrektnek mondható, a kezdeti stíluskavalkádot felváltja végre a fő vonalnak mondható drámai rész. Azonban hiába a viszonylag sok rendezői ügyetlenkedés, a film összképét ezek a kissé szerencsétlen momentumok sem rontják le.
Hogy mi ennek az oka? Erre nagyon egyszerű a válasz, a Matsuyama Takeshi regényén alapuló történet ugyanis annyira erős és érdekes, hogy minden mellékes blődséget elbír. A színhely Kyouto, az évszám pedig 1968, amikor szerte a világban elég sok érdekesség történt. Japánban ez volt az az időszak, amikor a Második Világháború során elhurcolt koreaiak már a szigetországban született gyerekei kezdtek felnőni. A két ország között jóval ellenségesebb volt a viszony, mint manapság, amiből a fiatalok persze csak annyit szűrtek le, hogy lehet egymást gyepálni, meg minden lehetséges módon szítani a gyűlölködést. Ebbe a közegbe illesztettek bele egy szerelmi szálat a japán srác és a koreai lányka között, de hangsúlyozandó, hogy ez csak egy kis része a látottaknak, a lényeg az ellentétek, a sérelmek és az egymással szembeni teljes bizonytalanság ábrázolásán van. Szintén nagyon szépen és hangsúlyosan ábrázolják a két nép szokásainak, humorának és közösségi életének különbözőségeit.
Mindebben pedig a rendezőnél sokkal hatékonyabban és meggyőzőbben vettek részt a színészek, akik között jónéhány nagy név és ismert arc megtalálható. Extra érdekesség, hogy a koreai karakterek mindegyikét japánok játszották el, így valószínűleg a koreai kiejtés terén lehettek olyan mulattató akcentussal előadott dialógusok, mint a 2009-es Zen-ben hallhatóak, ám erről egy, a koreai nyelvben járatos nézőt kellene megkérdezni. Ez a film hozta meg az igazi hírnevet Sawajiri Erika-nak, valamint Shioya Shun-nek, míg a kisebb szerepekben többek között Koide Keisuke, Odagiri Joe és Kase Ryou is feltűnt.
Akárcsak a Chirusoku no natsu, vagy a Go, úgy a Pacchigi is a mindig érdekes népek közötti konfliktusok és előítéletek, valamint az azokkal való szembeszegülés témájának köszönheti elsősorban népszerűségét és sikereit. Maga Izutsu is úgy volt vele, hogy megpróbál még egy bőrt lehúzni róla, ám a 2007-es változat leforgatásakor már nem tudott túlnőni saját korlátain. Amíg az nyugodtan kihagyható, úgy erre mindenképpen érdemes volt (ingyen)jegyet váltani a filmhéten.
Eredeti cím: パッチギ
iMDB
Előzetes
