Ha egy vitatott minőségű, ám mindenképpen látványos akciófilm rendezője és Miike Takashi yakuzafilmjeinek forgatókönyvírója összefog, akkor az a projekt feltétlenül érdeklődésre tarthat számot. Sajnos azonban a nevek önmagukban nem minden esetben jelentenek teljes garanciát, ahogy a Blood esetében ez be is igazolódik. Egy jó, akciódús filmhez nem árt a jó sztori és a látványos kivitelezés. Előbbi hiányzik, utóbbi csak részben található meg a ebben a produkcióban.
A magam részéről ki nem állhatom a vámpíros történeteket. A többségük elképesztően sablonos és ötlettelen, ráadásul a vámpír, mint fantázialény önmagában eléggé behatárolt sztorikra ad csak lehetőséget. Takechi Shigenori sem tudott felülemelkedni a kliséken, ami pluszt hozzá tudott adni a már unalomig ismert alapokhoz, hogy ezúttal japán vámpírok kalandjait követhetjük nyomon, ráadásul nem egy fantáziavilágban, hanem napjainkban. Sugimoto Aya-t nem neki köszönhetjük, de róla majd később...
Főhősünk egy rendőr, akit felettesei ráállítanak a régóta megoldatlan és hamarosan elévülő ügyek újbóli átnézésére, hátha tud kezdeni velük valamit. Rábukkan egy 14 évvel ezelőtti gyilkosság aktájára, majd látván, hogy a lány szülei még ma is próbálkoznak nyomokat és tanúkat találni, rááll az ügyre. A lányt akkor szolgálóként foglalkoztató nő címére ellátogatva legnagyobb meglepetésére megkapja a gyilkos nevét, ám hamarosan nem várt események kellős közepébe cseppen bele.
A Shinobi-t is jegyző rendező, Shimoyama Ten az alacsony költségvetést és a fantáziátlan forgatókönyvet a japán v-cinemákra jellemző eszközökkel igyekezett feldobni, azaz tele van zsúfolva a szűk másfél óra meztelen lányokkal (köztük a vámpírok áldozatainak szerepeiben tetszelgő 1 perces pornósztárokkal), valamint megtalálható néhány, a hongkongi wuxia-k huzaltechnikáját idéző vívójelenet is. Ez utóbbiak sajnos nem túl látványosak, leszámítva a legelsőt, ami a 60-as évek jidaigeki-jeit idézi. A látvány tuningolásához felhasznált számítógépes technika sem az igazi, olyasmi hatást kelt, mintha egy videojáték szereplőit látnánk. Ettől függetlenül a képi világ meglepően jó, az operatőr minden eszközzel igyekezett többnek láttatni a produkciót, mint amilyen az valójában.
A látvány mellett egyedül Sugimoto Aya miatt érdemes rászánni az időt erre a produkcióra. A 80-as években idolként és énekesnőként befutott színésznő mára, túl a negyvenen, beleöregedett (az újkeletű jelzővel élve) a tökéletes MiLF szerepbe. Mindamellett, hogy gyönyörű, játékával és fantasztikus eleganciájával is beragyogja a produkciót, az összes többi karakter eltörpül mellette. Egyébként korábban sem volt az a szégyenlős típus, legismertebb filmje talán a szadomazo regények mestere, Dan Oniroku történetéből adaptált Flower & Snake, az újságok pletykarovataiba pedig a válásával került be, amikor indokként csak annyit említett, hogy férje kevés volt az ágyban. A nem tiniidol rajongók körében egyébként egyértelműen a japán álomnő, többek között a híres író, Lily Frankie nyilatkozta róla, hogy az ideális feleség megtestesítője.
De térjünk vissza a filmre, hiszen ez a cikk elvileg arról szól, nem Aya-ról. A vámpírosdi meglehetősen unalmas, a szokásos klisékből épül fel, ráadásul néhány alapvető dolog homályban marad. Drága vérszívóink az örök lét keserveiről filozofálnak, vívják végeláthatatlan harcukat a jó és a rossz oldalán, némi meglepetést talán Aya segédjének sztorija, illetőleg nyomozónk végső megoldása nyújthat, bár kissé összecsapottnak éreztem a befejezést.
Fura alkotás a Blood. Azért, amiért leforgatták, egyáltalán nem érdemes megnézni, viszont a főhősnő és a képi világ talán megéri a ráfordított időt. Csak annyi tapasztalattal gazdagodik a néző, amennyit Lily Frankie is állított. Sugimoto Aya valóban közelíti a tökéletest.

Eredeti cím: ブラッド
iMDB