Yatterman (2009)
A Miike-féle élőszereplős változat nagyvonalakban követi az eredeti rajzfilmsorozat sztoriját, ám jópár elemét kellőképpen megbolondította ahhoz a rendező, hogy immáron ne csak a gyerekek, hanem a felnőttek számára is szórakozást nyújtson. A „gonoszok” a rejtélyes Dokurobe parancsára igyekeznek megszerezni a Koponyakövet, amivel annyi a gond, hogy több darabban van és a világ különféle részeiről kellene ezeket összegyűjteni. A „jók” pedig abban mesterkednek, hogy megakadályozzák őket ebben. Egyszerűnek tűnik, nem igaz? Esetünkben persze nem a sztori a lényeges, hanem az az ötletorgia, amivel ezt megfűszerezték.
A rajzfilm hozománya, hogy mindkét csoport előszeretettel építget óriás robotokat, amik aztán a leglehetetlenebb módokon küzdenek meg egymással. Szintén onnan származnak a „gonoszok” zseniálisan eltalált karakterei, azaz Doronjo, a hosszú szőke hajú szépség, Tonzura, a kissé szerencsétlen dagi, Boyacki, a meg nem értett zseni, akit egyedül Doronjo iránt érzett vonzalma irányít és a rejtélyes Dokurobe, aki annyira gonosz, hogy minden mondata végén azt mondja, hogy „be”. A „jók” figurái sokkal kevésbé érdekesek, talán egyedül a kis robot, Omochama érdemes a megemlítésre közülük. Szintén jópofa, hogy a valódi helyneveket kicsit sután, afféle paródiaképpen átnevezték és időnként kikacsintásokat is fel lehet fedezni más produkciókhoz. A legjobb talán a szfinx maneki neko-ra (hívogató macskára) átalakítása volt, de biztos mindenki megtalálja a maga kedvencét.
Az animés hangulatot nemes egyszerűséggel úgy állították elő, hogy irdatlan mennyiségű számítógépes effektet zsúfoltak bele a 2 órába, nyomuk sincs a gumiból készült báboknak, a maketteknek és egyéb olyan klasszikus trükköknek, amiket még annakidején a nagy Tsuburaya Eiji agyalt ki. Ehhez az elborult sztorihoz azonban ez a futurisztikus megvalósítás illik, például Omochama-t nem tudom, hogy lehetett volna makettel megvalósítani, így rajzoltan viszont tökéletesen beleillik az összképbe. A CG nagyon látványos, bár egyáltalán nem realisztikus, ez azonban csak abban a néhány pillanatban zavaró (igaz, akkor nagyon), amikor a valódi városképekbe igyekeztek beleilleszteni a nagy robotokat.
A színészeket jó érzékkel válogatták össze, hiszen a „jó” oldalra tipikus idolok kerültek Sakurai Shou és Fukuda Saki személyében, míg a „gonoszok” közé a rendszerint tökkelütött figurákat alakító Namase Katsuhisa és az eleddig elsősorban komikusként ténykedő Kendou Kobayashi mellett az ezúttal abszolút testhezálló szerepet kapó Fukada Kyouko látható. Mindhárman abszolút telitalálatnak tekinthetőek, újfent megjegyezve, hogy sokkal jobb figurák, mint a „jók”. Végezetül nem szabad megfeledkezni a rejtélyes Dokurobe-t (is) megformáló Abe Sadao-ról, aki leginkább a gumiarcát kamatoztatja ezúttal.
A durván 20 millió dollárból előállított film elég jól szerepelt a japán mozikban, nagyjából 30 milliós bevételt hozott. A kritikusok vegyes véleménnyel voltak róla, sokaknak nem tetszett, hogy Miike megváltoztatta a gyerekes hangvételt, míg a fanatikus Miike rajongók hiányolták belőle a yakuzákat és a véres leszámolásokat. Jómagam remekül szórakoztam rajta, véleményem szerint az év eddigi talán legjobb japán filmje, amivel tovább erősítette bennem azt az érzést, hogy Miike mester ma Japán legszélsőségesebb rendezője, aki egy ilyen remek produkció mellett egy olyan rettenettel jelentkezett szinte egyidőben, mint a Crows Zero 2.
iMDB
Előzetes
az Arash videoklipje
a 2008-as anime betétdala
így hangzik a fenti betétdal a filmben
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.