Ázsiafilm

Tetsuya Nakashima a mai japán film egyik legnyugatiasabb rendezője. Nem forgat évente két filmet, témájában elrugaszkodik a hétköznapoktól, nagy költségvetéssel és hosszú produkciós folyamattal dolgozik. Munkái ezért igazi nagy durranások, mondhatni blockbusterek. Ennek ellenére nem igazán lehet rá haragudni, hiszen egészen egyszerűen egy istenadta tehetség...

...mondom ezt én, aki a 2004-es Kamikaze Girls-t képes voltam egy mondatban elintézni (lásd a linket). Ellenben következő munkája, a Memories of Matsuko talán sokunknak kedvenc japán filmje, s talán a legemlékezetesebb is az elmúlt pár év felhozatalából. A gyufaárus lány drámájához mérhető, nyomasztó mese, illetve az annak keretet adó, ezer színben pompázó vizuális támadás és az információval túltelített képek egyszerre vésték be magukat az ember lelkébe és retinájába.

E formai elemekhez ragaszkodott ezúttal is Nakashima, ám a célközönség első látásra jóval fiatalabbak közül kerül ki. A plakáton mosolygó cuki kislány és CG béka, illetve a mesébe illő mellékszereplők maximum 12-es karikára engednek következtetni. Tény, ez egy családi film, de ennek ellenére néhol igen rémisztő, máshol pedig nehezen követhető lehet egy gyereknek (de melyik komolyabb mese nem).

A történet a kezdeti káoszból szépen tisztul lefelé, s dramaturgiailag is gyönyörűen alakul. Megismerkedhetünk egy kórház lakóival, akikben csak egy közös dolgot fedezhet fel a néző, mindegyikük elmebeteg - beleértve a nővéreket és a főorvost is - bár nem elmegyógyintézetben vagyunk. A lakók közül a legösszeférhetetlenebb egy öregúr, aki mostanra ugyan felépített egy hatalmas céget, ám eközben kiveszett minden emberség belőle. Folyamatos megjegyzései önteltségről és kiégettségről árulkodnak, egészen addig, amíg össze nem fut a kórház egy fiatal lakójával, egy kislánnyal, aki amnéziában szenved. Másnapra mindent elfelejt, ami előző nap történt vele, s ezért folyamatosan ugyanazt a képeskönyvet olvassa. Kettejük találkozása nem várt változásokat hoz az ős és az egész intézmény lakóinak életébe.

Az öregúr szerepében Kiyoshi Kurosawa kedvenc színésze, Koji Yakusho (Retribution, The Uchoten Hotel) brillírozik, aki teljesen felismerhetetlen a rengeteg maszk, smink és jelmez alatt, és koránt sem nyújt olyan visszafogott alakítást, mint azt tőle megszokhattuk. A kislány-t alakító Ayaka Wilson mosolyát, és a rá osztott szöveg mennyiségét tekintve méltó utódja a közben felcseperedett Yu Aoi-nak, és cameo szerepben ismét kiakadhatunk japán legkedveltebb nevettetője, Abe Sadao (Maiko Haaaan!!!) elmebeteg és harsány humorán.

A visszafogott és minimalista japán film kedvelői talán megütközhetnek azon a túlzsúfolt és harsány képi világon, amit a Paco and the Magical Picture Book tár elénk, ám érdemes elgondolkodni azon, hogy öncélú-e ez a látványvilág. Véleményem szerint nem. Egyrészt egy egységes stílust ad a filmnek, másrészt megadja azt az alapot, ami egy jó meséhez kell. A mesék pedig nem a puritánságukról híresek.

Nakashima e filmje tehát mind külsőleg, mind mondanivalójában vérbeli mese, mely igazodik a modern kor elvárásaihoz, ám alapjaiban a hagyományos műfaji elemeken nyugszik. Ennek megfelelően miközben szórakoztat, tanít is. Persze ahhoz fel kell ütni a könyvet.

imdb