Ázsiafilm

 

 

Ez a Nakahira Kou által rendezett történet ugyan nem tartozik a túlságosan ismert 50-es évekbeli japán filmek közé, azonban nem véletlen, hogy a legendás Criterion sorozatba is beválogatták. Mai szemmel nézve valószínűleg sokak számára unalmasnak, klisésnek tűnhet, ám ha kicsit jobban belegondolunk, hogy mikor készült, egyből megváltozik a kép. Nem véletlen, hogy egyrészt annak idején botrányfilmként tartották számon, ami elindította az elsősorban a fiatalság számára készített produkciók hullámát, másrészt pedig a későbbi pinku kategória egyik legelső előfutárának számít.

 

Akárcsak manapság, úgy az 50-es években sem számított kuriózumnak, hogy egy újabb produkció forrásául egy bestseller regény szolgáltatta az alapokat. Az viszont, hogy a forgatás idején még csak 24 éves Ishihara Shintarou írását adaptálták mozivászonra, aki egy cameo szerep erejéig fel is tűnik néhány pillanatra a filmben, már azt mutatta, hogy egyértelműen a fiatal, feltörekvő generáció számára készült a produkció. Az úriembernek egyébként a 70-es évek közepéig még mintegy 20 másik írását is feldolgozták, legutóbb pedig a 2007-es For Those We Love forgatókönyvéhez használták fel forrásként egyik munkáját. Ám mégsem ez az, ami miatt elsősorban érdeklődésre tarthat számot a Crazed Fruit, hanem a Mine Shigeyoshi és Matsuyama Takashi nevéhez fűződő operatőri munka és képi megvalósítás, ami a kor prüdériáját tekintve forradalminak és botrányosnak számított akkoriban.
Ugyan már jó 10 év telt el azóta, hogy az első japán csók elcsattant a mozivásznon és ekkorra már nem okozott megbotránkozást az amerikai filmek relatív szabadossága sem, az emelkedett hangvételű és mély mondanivalójú hazai drámákhoz szokott nézősereg számára az addig nem látottan naturalista képek sokkolóan hatottak. Ne feledjük, a japán mozikat elárasztó trashfilmek előtt voltunk ekkor még nagyjából két évvel (a kaiju sorozatgyártás 1957-től startolt, a véres gengszterfilmek egyik első darabja, az Underworld Beauty 1958-ban készült és a pinku előfutáraiként funkcionáló, javarészt prostituáltak kalandjaira szakosodott Shintoho produkciók sem voltak még csak tervben sem), a szintén rendhagyónak számító horrorok pedig a polgárpukkasztás terén nem vehették fel a versenyt Nakahira alkotásával.
De min is botránkoztak meg a mozilátogatók több mint 50 évvel ezelőtt? A fedetlen keblek ideje még nem jött el (a nem akármilyen idomokkal rendelkező Maeda Michiko csak egy évvel később tette meg a Revenge of the Pearl Queen-ben azt, amire egyemberként várt már a hímnemű moziba járó közönség azóta, hogy sztriptíztáncosnőt alakított egy Uchikawa Seiichirou filmben), viszont elég a plakátra ránézni, hogy mi is váltotta ki az indulatokat. A forgatás idején 23 éves Kitahara Mie meztelen vállal, épp csak a kép szélén felsejlő törülközőbe takarózva pózol, a háttérben pedig a két férfi főszereplő néz rá. Vibrál az erotika, a nem éppen vidám arckifejezések pedig baljós eseményeket sejtetnek.
Mindez azonban csak külsőség, ettől az egész maximum csak érdekességként kerülhetne be a filmtörténetbe, azonban a mindenki által átélhető érzelmek átültetése a könyvből gyakorlatilag tökéletesre sikerült. Adott egy igazi álomvilág, hiszen ki ne vágyna arra (kortól, nemtől és korszaktól függetlenül), hogy a főszereplő fiatal srácok helyében legyen. Szüleik révén gazdagok, fiatalok, iskolázottak, látszólag minden tökéletes, azonban ahogy az ilyen helyzetben levő emberekkel szinte mindig megesik, életüket céltalannak, unalmasnak érzik, hiába élnek irigylésre méltó helyen és környezetben. Egyetlen dolgot tudnak elképzelni, hogy ezen változtassanak, az pedig az, hogy minél több nőt hódítsanak meg. Itt kezdődik a probléma, amikor is a főszereplő testvérpár fiatalabbik tagja, Haruji szerelembe esik a szépséges Eri-vel. Bátyja, a nagy nőcsábász Natsuhisa persze egyből irigykedni is kezd rá és némiképpen a véletlennek köszönhetően rájön arra, hogy a lány egyáltalán nem az, mint akinek az öccs felé mutatja magát. Innentől kezdve pedig tökéletes képet kaphat a néző az emberi kapcsolatok és főként a szerelem sötét oldaláról, aminek a vége nem is lehet más, csak a bosszú.
Természetesen akkoriban jópár hasonló sztorit forgattak le (kihagyhatatlan például Ichikawa Kon Punishment Room-ja), amiknek nagy hányada szintén Ishihara műveiből készült. A háború utáni jómódú, de magával mit kezdeni nem tudó fiatalság problémáit feldolgozó történetek megkapták a „sun-tribe” (taiyouzoku) megnevezést, utalván az irigylésre méltó környezetükre. Főhőseik javarészt motoros rosszcsontok, vagy éppen gengszternek állt fiatalok voltak, vagy éppen „mindössze” unatkozó tinédzserek, mint Nakahira mozija esetében. A történetek lefolyása, a karakterek motivációinak kidolgozottsága és a nőkkel szembeni bánásmód (pl. az Eriről letépett szoknya hangja) mind-mind egyértelmű inspirációt jelentett a 60-as évek elejének trashmozijainak, illetve a későbbi pinku filmek készítőinek számára, a Crazed Fruit tehát a maga korában egyértelműen forradalmi jelentőségű, trendet teremtő, iránymutató mozinak számított. Világviszonylatban is jelentős darab, a híres francia filmrendező, Francois Truffaut például beajánlotta a Cinematheque-nak, mint megőrzésre érdemes alkotást, így ez lett az első japán produkció, ami kiérdemelte ezt a dicsőséget. Nakahira pedig, aki egyébként a későbbiek során maga is pinku rendezővé avanzsált (többek között a Rica sorozat fűződik a nevéhez), 12 évvel később, Hongkongba tett kirándulásainak egyik állomásaként kínai szereplőkkel is újraforgatta leghíresebb (és talán legkedvesebb) filmjét. Zárszóként pedig mit is lehetne paradoxabbat találni annál, mint azt a mellékes kis érdekességet, hogy az öccsöt alakító Ishihara Yuujirou (a mostanság Tokyo polgármestereként ismert regényíró öccse egyébként) és Kitahara Mie néhány évvel később házasságot kötött.

eredeti cím: 狂った果実

iMDB