Ma 2012. február 09., csütörtök, Abigél és Alex napja van.
Hitokiri (Tenchu) (1969)
2009. március 13. péntek, 00:35 | 
Írta: oldfan | 
| 
| 
( 4 szavazat )
Az archívumok mélyéről újra előbukkant egy kincsnek joggal nevezhető ritkaság. Gosha sokáig "elveszettnek" tartott filmje a rendező életművében kiemelkedő helyet foglal el. A Goyokin belföldi és nemzetközi sikere után Gosha szabadkezet kapott egy neki tetsző téma feldolgozásához. Mint a legjobb filmjeiben többségében, a forgatókönyv megírásába ő is beszállt. Témának a százszor feldolgozott Bakumatsu időszakot választotta, vagyis a Tokugawa Shógunátus végnapjait. A közismert témakörbe nem volt egyszerű feladat valami újat, kiemelkedőt hozni, de ezúttal sikerült.
Okada Izo, egy nyomorgó vidéki szamuráj kétségbeesve keresi a felemelkedés útját, amely a Tosa klán fővárosba indulása idején nyílik meg előtte. A rabiátus, gátlástalan ronin gazdára akadva a jólét kedvéért bérgyilkosságokra adja a fejét. A forrongó belpolitikában nagy keletje van a mindenre kapható merénylőknek, akik egyszerre híresek és hírhedtek. Izo gyilkosságai által a klán egyre emelkedik a hatalomban, de mindennek ára van, s ez a teljes önfeladás. Eljön a pillanat, amikor csúcsról a mélybe zuhan a törtető. Van-e mód az önbecsülés visszaszerzésére? Egy szamurájnál ez létfontosságú...
Mellbevágó. Leginkább ez a jelző jut az eszembe, amit erre a mozira alkalmaznék. Több évtized telt el a leforgatása óta, de máig elemi erejűen hat. Sokan ódzkodnak az archívumokból előkerülő történetek megtekintésétől, tartva attól, hogy az egykoron ajnározott alkotások menthetetlenül elavultak. Ennek a mozinak a 60-as évek végén közismerten nagy hatása volt a japán és hongkongi filmek világára. Realista harcai, kendőzetlen őszintesége az erőszak világának megjelenítésében iskolateremtő volt. Ám nem fulladt bele az öncélú vérontásba, hanem kidolgozott, pszichológiailag hiteles jellemábrázolással adta egy, a mai Japán kialakulásában döntő szerepet játszó, viszonylag rövid történelmi időszak lidércnyomásos valóságát. Szóval, akik hajlandóak megbocsátani a számítógépes trükkök hiányát, és nem limonádéízű kalandokat várnak feltunningolt látványvilággal, azok élvezetes történetet fognak megtekinteni a régi iskola nagymesterétől. Mert Hideo Gosha az volt. Hangulatteremtésben éppúgy kiváló, mint akcióformálásban. A miliő pedig elképesztően, néha hideglelősen hiteles. Ehhez nagyszerű színészek egész sora segítette.
Katsu Shintaro-t elsősorban Zatoichi, a vak masszőr alakjának megformálójaként ismerik mifelénk, mely méltán hozott neki népszerűséget. Mégis azt mondom, hogy mennyire jó színész volt, az Incident at Blood Pass (Machibuse), vagy ebből a filmből inkább kiderül. A korszak hírhedt bérgyilkosának színrevitele neki testhezálló szerep volt. Maga a megtestesült őserő, gátlástalan, élvezeteknek élő ember, akiben mégis ott bujkál valami rejtett lelki nagyság. A megalázkodásig terjedő önfeladástól a végleges és végzetes döntésig jutó, hol szánalmas, hol félelmetes, a végére valami rejtélyes módon megnemesülő roninja lenyűgöző alak. Tatsuya Nakadai, aki nélkül fontos mozi nem létezett abban az időszakban, Takechi Hanpei-t, a hatalomba törekvő arisztokratát viszi színre. Ezúttal nem húz kardot, de így is kígyó veszélyességű. Ő Izo ellenpontja a történetben. Művelt, gazdag, furfangos, de teljesen gátlástalan. Tulajdonképpen visszataszítóbb, mint azok, akikkel gyilkoltat. Nakadai szinte eszköztelen egyszerűséggel adja vissza, milyen lehetett egy háttérben rejtőző, szemközt mosolygó, de gonosz hátsó szándékokkal teli törtető abban a korban. Biztos, hogy volt valós modellje. Katsu, (Izo) vetélytársa a 70-es években kultikus szerzőnek számító Mishima Yukio, aki időnként színészként is megmérette magát, éppoly különc és kiszámíthatatlan, hiú szamurájt jelenít meg, amilyen ő maga volt a valóságban. Ishihara Yujiro, aki akkoriban szintén vezető színész volt, a korszak reneszánsz személyiségét, Sakamoto Ryoma-t jeleníti meg. A nagy műveltségű, töprengő, vívódó Ryoma megpróbálta a lehetetlent, vagyis a szamurájkor erényeit átvinni a formálódó új világba. Alakja máig számos mozit ihletett. Ám akkoriban mindkét fél gyanakodva tekintett rá, a kompromisszumokat nem ismerték, nem is gyakorolták. Ő a katalizátor a filmben, a szellemi ösztönző, a felismerés fájdalmas útját járó Katsunak. Izgalmas szerep, remek alakításban.
Mint szinte minden mozijában, Hideo Gosha ezúttal sem hagyja csalódni a rajongóit, magas szintű harci jelenetekkel kényezteti őket. De most nem a kalandfilmek kifinomult technikájú, szinte balettszerűen megkoreografált mozgásait adja. Az összecsapások véresek, földhözragadtan izzadtságszagúak. Dühödt ellenfelek vadul igyekeznek megszabadulni a politikai vetélytárstól és eltűnni az éjszaka sötétjében. Nincsenek nemes gesztusok, csak a fájdalmas halál marad. Ebben a könyörtelen, vad korban odavész harcban néha meglévő lovagiasság, amit máskor ő maga is szívesen ábrázolt. Ez a vonulata a történetnek nem való érzékenyebb kebelnek. A korabeli japán társadalmi élet hasonló realitással van jelen, a nemesek házaitól az ivókon és örömtanyákon át, a börtön világáig. Erénye a filmnek.
Összegezve: Kiváló, összetett, történelmi-társadalmi drámát láthat az érdeklődő, melyben erkölcsi kérdések boncolgatása éppúgy megtalálható, mint kemény harci jelenetek. Mindez feszes ritmusú jelenetekben, a korszak vezető színészeinek színrevitelében feltálalva. A kísérő zene sem az akkoriban jellemző, spanyolos-westernes tucatmegoldás, hanem kimunkált, képre komponált muzsika. Kissé andalgó, furcsa ellenpontot ad a történethez. Illik hozzá.
| Ismertetők - Japán |
Okada Izo, egy nyomorgó vidéki szamuráj kétségbeesve keresi a felemelkedés útját, amely a Tosa klán fővárosba indulása idején nyílik meg előtte. A rabiátus, gátlástalan ronin gazdára akadva a jólét kedvéért bérgyilkosságokra adja a fejét. A forrongó belpolitikában nagy keletje van a mindenre kapható merénylőknek, akik egyszerre híresek és hírhedtek. Izo gyilkosságai által a klán egyre emelkedik a hatalomban, de mindennek ára van, s ez a teljes önfeladás. Eljön a pillanat, amikor csúcsról a mélybe zuhan a törtető. Van-e mód az önbecsülés visszaszerzésére? Egy szamurájnál ez létfontosságú...
Mellbevágó. Leginkább ez a jelző jut az eszembe, amit erre a mozira alkalmaznék. Több évtized telt el a leforgatása óta, de máig elemi erejűen hat. Sokan ódzkodnak az archívumokból előkerülő történetek megtekintésétől, tartva attól, hogy az egykoron ajnározott alkotások menthetetlenül elavultak. Ennek a mozinak a 60-as évek végén közismerten nagy hatása volt a japán és hongkongi filmek világára. Realista harcai, kendőzetlen őszintesége az erőszak világának megjelenítésében iskolateremtő volt. Ám nem fulladt bele az öncélú vérontásba, hanem kidolgozott, pszichológiailag hiteles jellemábrázolással adta egy, a mai Japán kialakulásában döntő szerepet játszó, viszonylag rövid történelmi időszak lidércnyomásos valóságát. Szóval, akik hajlandóak megbocsátani a számítógépes trükkök hiányát, és nem limonádéízű kalandokat várnak feltunningolt látványvilággal, azok élvezetes történetet fognak megtekinteni a régi iskola nagymesterétől. Mert Hideo Gosha az volt. Hangulatteremtésben éppúgy kiváló, mint akcióformálásban. A miliő pedig elképesztően, néha hideglelősen hiteles. Ehhez nagyszerű színészek egész sora segítette.
Katsu Shintaro-t elsősorban Zatoichi, a vak masszőr alakjának megformálójaként ismerik mifelénk, mely méltán hozott neki népszerűséget. Mégis azt mondom, hogy mennyire jó színész volt, az Incident at Blood Pass (Machibuse), vagy ebből a filmből inkább kiderül. A korszak hírhedt bérgyilkosának színrevitele neki testhezálló szerep volt. Maga a megtestesült őserő, gátlástalan, élvezeteknek élő ember, akiben mégis ott bujkál valami rejtett lelki nagyság. A megalázkodásig terjedő önfeladástól a végleges és végzetes döntésig jutó, hol szánalmas, hol félelmetes, a végére valami rejtélyes módon megnemesülő roninja lenyűgöző alak. Tatsuya Nakadai, aki nélkül fontos mozi nem létezett abban az időszakban, Takechi Hanpei-t, a hatalomba törekvő arisztokratát viszi színre. Ezúttal nem húz kardot, de így is kígyó veszélyességű. Ő Izo ellenpontja a történetben. Művelt, gazdag, furfangos, de teljesen gátlástalan. Tulajdonképpen visszataszítóbb, mint azok, akikkel gyilkoltat. Nakadai szinte eszköztelen egyszerűséggel adja vissza, milyen lehetett egy háttérben rejtőző, szemközt mosolygó, de gonosz hátsó szándékokkal teli törtető abban a korban. Biztos, hogy volt valós modellje. Katsu, (Izo) vetélytársa a 70-es években kultikus szerzőnek számító Mishima Yukio, aki időnként színészként is megmérette magát, éppoly különc és kiszámíthatatlan, hiú szamurájt jelenít meg, amilyen ő maga volt a valóságban. Ishihara Yujiro, aki akkoriban szintén vezető színész volt, a korszak reneszánsz személyiségét, Sakamoto Ryoma-t jeleníti meg. A nagy műveltségű, töprengő, vívódó Ryoma megpróbálta a lehetetlent, vagyis a szamurájkor erényeit átvinni a formálódó új világba. Alakja máig számos mozit ihletett. Ám akkoriban mindkét fél gyanakodva tekintett rá, a kompromisszumokat nem ismerték, nem is gyakorolták. Ő a katalizátor a filmben, a szellemi ösztönző, a felismerés fájdalmas útját járó Katsunak. Izgalmas szerep, remek alakításban.
Mint szinte minden mozijában, Hideo Gosha ezúttal sem hagyja csalódni a rajongóit, magas szintű harci jelenetekkel kényezteti őket. De most nem a kalandfilmek kifinomult technikájú, szinte balettszerűen megkoreografált mozgásait adja. Az összecsapások véresek, földhözragadtan izzadtságszagúak. Dühödt ellenfelek vadul igyekeznek megszabadulni a politikai vetélytárstól és eltűnni az éjszaka sötétjében. Nincsenek nemes gesztusok, csak a fájdalmas halál marad. Ebben a könyörtelen, vad korban odavész harcban néha meglévő lovagiasság, amit máskor ő maga is szívesen ábrázolt. Ez a vonulata a történetnek nem való érzékenyebb kebelnek. A korabeli japán társadalmi élet hasonló realitással van jelen, a nemesek házaitól az ivókon és örömtanyákon át, a börtön világáig. Erénye a filmnek.
Összegezve: Kiváló, összetett, történelmi-társadalmi drámát láthat az érdeklődő, melyben erkölcsi kérdések boncolgatása éppúgy megtalálható, mint kemény harci jelenetek. Mindez feszes ritmusú jelenetekben, a korszak vezető színészeinek színrevitelében feltálalva. A kísérő zene sem az akkoriban jellemző, spanyolos-westernes tucatmegoldás, hanem kimunkált, képre komponált muzsika. Kissé andalgó, furcsa ellenpontot ad a történethez. Illik hozzá.
Érdekesség: A filmet a közönség és kritika egyaránt hozsannázva fogadta a bemutatása idején. A filmes világra gyakorolt hatását pedig már említettem. Később mégis szinte évtizedekre elveszett, vagy csak a rajongók által "elmentett" kalóz kópiák változataiban lehetett elérni. Az oka minden bizonnyal a rendező "az alvilág női"-ről szóló, meglehetősen ellentmondásos filmsorozata lehetett. (Mostanában szintén elkezdték őket kiadni.) A stúdió urai a jó filmjeinek elsüllyesztésével akarták megtörni Gosha hírnevét, ami majdnem sikerült. A most már elérhető, remekül felújított változat megjelenése az amerikai rajongóknak köszönhető, nem a hivatalos rehabilitációnak. Úgy tűnik, a lázadó természetű, független szellemű rendezőknek még haláluk után is nehéz dolguk van.
Rendezte: Gosha Hideo
Főszereplők: Katsu Shintaro; Nakadai Tatsuya; Mishima Yukio; Ishihara Yujiro
(1969, 140 perc)
Hozzászólások
Egy kis kiegészítés azért:
Szerintem Izo-nak van még egy ellenpárja a filmben, mégpedig a másik bérgyilkos személye. Kettejük vívótechnikája ellentétes, de egyformán hatékony. Míg Izo a medve erejével csap le, a másik a Gosha féle "művészibb" stílust képviseli, mint Nakadai a Kumokiriben.
Szummázva: 6 pont ( kár hogy csak 5 az adható)
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.