Ázsiafilm

 

Kedvenc pinku kiadónk, a Museum GP Soft úgy látszik, arra specializálta magát, hogy bármit kiad, amit csak odavisznek a magukat filmesnek gondoló emberkék. A korábbi cikkek során bemutattunk már pár remekművet a kiadványaikból, de bizonyos keretek között talán ez a most kitárgyalandó darab viszi a prímet közülük. Egy jópofa alapötlet, mosolyt fakasztóan szánalmas kivitelezés és igazi B-filmes móka mintegy 75 percen keresztül. Kell ennél több ajánlóként? Hát persze. Az igazi adu, hogy a főszereplőt Aoi Sora-nak hívják!

Persze ez csak az érem egyik oldala, ugyanis legalább ennyire érdekes, hogy a rendező egy bizonyos Tanigaki Kenji, aki az egyik legismertebb japán akciófilmsztár, Kurata Yasuaki kaszkadőrklubjában tanulgatott fiatalon, majd Hongkongba utazott, hogy továbbfejlessze magát az akciókoreográfia és a kaszkadőrtrükkök megvalósításában. Ő az egyetlen japán tagja a Hong Kong Stuntman Association nevezetű szervezetnek, olyan nagyságokkal dolgozhatott együtt, mint Jackie Chan és Donnie Yen, apróbb szerepekben pedig többek között az S.P.L.-ben, a Fatal Contact-ban és a Flashpoint-ban is látható volt. Japánban egyrészt a virágzó videojátékiparban dolgozik, másrészt az utóbbi időben készült kevéske akciómozi szinte mindegyikében közreműködött (pl. Princess Blade, Arch Angels, Kung Fu Kid, Persona). Ugyan egyre kevésbé látványos módon, de még mostanában is úgy van, hogy egy ambíciózus, kezdő rendező leginkább a pinku világban mutathatja meg oroszlánkörmeit. Tanigaki is így tett és amihez igazán ért, az nem lett rossz. Kár, hogy ez csak egy kis része a filmnek.

 

A sztori leginkább a 70-es évek Shaw Brothers akcióinak paródiájaként fogható fel, bár meg vagyok róla győződve, hogy nem kifigurázásnak szánták. Cuki főhősnőnk, Suzurei összeszed két bátor harcost, hogy az ő segítségükkel szállíthassák el biztonságos helyre a templom beteg vezetőjét. Útjuk során azonban számtalan veszéllyel kell szembenézniük, ráadásul egyre inkább kezdenek gyanakodni, hogy a titokzatos vezető talán nem is az, akinek mondja magát.

 

Mindez azonban huszadrangú fontossággal bír csupán. A rendező egyetlen dologra koncentrált, hogy az általa koreografált bunyókból kihozza a lehető legtöbbet, amik a teljes játékidő nagyjából felét teszik ki. Ennek érdekében minimálisra csökkentette a pinkukból kihagyhatatlan meztelenséget (a főhősnővel kapcsolatos trauma ráadásul elég nagy hülyeség), úgy alakította a költségvetést, hogy végül egy normális utószinkronizálásra sem futotta és a DV kamerás képi világ sem éri el egy igazi mozifilm minőségét. Persze mindez senkit sem érdekel, hiszen eleve DVD-re optimalizálták az egészet.

 

Talán leginkább a normális hangok hiánya zavaró, mert ettől végképp minden komolyságát elveszíti a történet. A többivel összehasonlítva a kungfu jelenetek meglepően látványosak lettek, bár azért nem kell túlzott elvárásokat táplálni irántuk, hiszen a rendező minden igyekezete ellenére is eléggé poénra vettnek tűnnek, ráadásul a főszereplők között másfajta akciókban edződött emberek is megtalálhatóak. A film külsőségei egyébként jópofák, a nyitó képsorok például, amikben Aoi Sora „tornázik”, a Shihomi Etsuko féle Sister Street Fighter hasonló jelenetére emlékeztetnek, míg a szereplők némelyike még küllemében is emlékeztet a régi Shaw Bros akciók jellegzetes figuráira. Külön poén figyelni, ahogy a rendező igyekszik bevetni minden olyan alapvető trükköt, amit ellesett mestereitől és menőbbé teheti vele a hőseit (pl. a tincsekbe belekapó szél).

 

Tanigaki nullköltségvetésű akciója minden gagyisága ellenére is egy érdekes alkotás, egyben kedvcsináló első nagyjátékfilmje, a Legend of the Seven Monks megtekintéséhez. Abban már nem kellett a pinku világhoz alkalmazkodnia és több pénz is a rendelkezésére állt, viszont a pornókirálynő Aoi Sora kimaradt belőle. A szintén Jackie Chan-től ellesett, a stáblista mellett látható elrontott jelenetekből kitűnik, hogy ez talán nem is olyan nagy baj...