Ázsiafilm

 

Amióta a Toho bejelentette, hogy a Godzilla Final Wars után az egyre csökkenő népszerűség miatt felfüggeszti a sorozat további epizódjainak forgatását legalább 10 évre, a kaiju filmek rajongói nem sok élvezetben részesültek. Ugyan készült egy Big Man Japan, de az áldokumentumfilmes stílus és a számítógépes animációk miatt nem lett olyan, mint amire számítani lehetett, míg a kölyök Gamera kalandja elsősorban a gyerek nézők számára nyújtott igazi szórakozást. Az utóbbi idők messze-messze legjobb kaiju filmjére mintegy 4 évet kellett várni, amikor a trash filmek nagymestere, Kawasaki Minoru, akinek olyan remekművek öregbítik karrierjét, mint az Executive Koala, a Crab Goalkeeper és a The Rug Cop, leporolta a több mint 40 évvel ezelőtt jókorát bukott Girara-t és az űrből érkezett brutális szörnyet a G8 Kyouto-i tanácskozásának kifigurázására használta fel.

No de ki (vagy inkább mi) is az a Girara? Ennek kiderítéséhez vissza kell mennünk a kaiju filmek aranykorába, a dicsőséges 60-as évekbe, amikor a filmstúdiók egymással versengve dobták piacra az újabb és újabb szörnyes katasztrófafilmeket. A legtöbb profitot természetesen a Toho akasztotta le Godzillával, ám nem kellett szégyenkeznie a Daiei-nek sem, akik Gamera révén szintén sikerrel csalogatták be a nézőket a mozikba. Mindezt nem nézhette tétlenül a nagynevű Shouchiku stúdió sem, akik végül 1967-ben mutatták be saját szörnyüket, Girarát. Azonban a kissé ütődött külsejű, nem különösebben tehetséges óriás nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, a stúdió úgy járt vele, mint néhány évvel később, a pinku korszak tetőpontján a Toho a Rica sorozattal. Rutintalan rendezők és hozzá nem értő tokusatsu felelősök miatt nagy bukta lett belőle, a továbbiakban nem is kísérleteztek újabb folytatás elkészítésével.

 

Komolyra hangolt sztorit egy ilyen „főszereplővel” újraforgatni nem lenne érdemes, azonban az abszurd humor mestereként Kawasaki egy elborult vígjátékban keltette újra életre a kacsafejű, groteszk gyíktesttel megáldott, ütődött szuperképességekkel felszerelt szörnyet. A fő poén pedig az az egészben, hogy a fantázialény csak egy eszköz a kezében ahhoz, hogy remek ötletekkel és hihetetlenül elborult gegekkel figurázza ki a világ vezető politikusait és „világmegváltó” tárgyalásukat.

 

A sztori ugyanis nagyjából annyi, hogy a Kyouto-ban tárgyaló G8-ak szokásos perpatvarát zavarja meg a hír, hogy Girara földet ért Japánban. A hatalmas önbizalommal megáldott amerikai elnök javaslatára a 8 nemzet szép sorban egyéni technikájával próbálja meg felvenni a harcot az óriással, de ahogy az már lenni szokott, a megoldás kulcsa nem az ő kezükben van, hanem a csinos riporternő által felfedezett aprócska templomban leledző hívők azok, akik valószínűleg segíteni tudnak.

 

A rendező már a legelső pillanatoktól kezdve tudatja a nézővel, hogy itt semmi másra nem kell számítani, mint a folyamatosan adagolt elborult poénokra. Zseniálisak a politikusok paródiái, akik közül Sarkozy elnök alteregója viszi a prímet, hiszen még külsejét tekintve is megszólalásig hasonlít az igazira, de az akár Sas József imitátornak is elsőosztályú, Kim Dzsong-Il-t alakító színész sem volt rossz. Az egyes nemzetek szupertitkos arzenáljában nem minden esetben érvényesül a politikai korrektség (főleg a németekében, de az orosz sem akármilyen, ráadásul még aktuálpolitikai kicsengése is van!), míg a templomnál zajló események szintén mulatságosak.

 

Ez persze még nem minden. Az élvezhetőséget nagyban növeli, hogy Kawasaki meg sem próbálta a modern kor technikai lehetőségeit igénybe venni a forgatás során, hanem ugyanazokat az effekteket használta fel, mint a kaiju filmek fénykorának trükkmesterei. Ennek megfelelően a Girara bőrébe bújt kaszkadőr nagyokat tapos a modellautókon, viruló fejjel rugdossa szét a makett házikókat, a mosolyt fakasztó régies videotrükkök pedig egész egyszerűen fenomenálisak. A zenei betétek szintén jól el lettek találva, főleg Girara tánca tetszett, az egész filmre a koronát pedig Kitano Takeshi cameo-ja teszi fel, aki ugyan nem jelenik meg a maga valójában, de az egyik kulcsfontosságú szereplőnek kölcsönzi a hangját.

 

Girara új kalandja egyértelműen nem a széles nagyközönség számára készült, hanem azoknak, akik rajonganak az úgynevezett B, vagy ha jobban tetszik, „rossz” filmekért. Kicsit olyan az érzése a nézőnek, mintha a rendezővel összekacsintana az elején, hogy mindketten tudják, hogy ez az egész csak móka, de ha már móka, akkor a direktor igyekszik kihozni belőle a legtöbbet. A japán Ed Woodnak is nevezett Kawasaki pedig ezen a téren úgy látszik, verhetetlen. Ez a műve Wong Jing The Vampire Who Admires Me-jéhez hasonlóan nagy eséllyel pályázik az év legjobb trashfilmje kitűntető címre. Kár, hogy egyelőre kevesek kiváltsága lesz, mert nincs hozzá angol felirat.

Trailer