Ázsiafilm

 

Az utóbbi időben, de főleg az elmúlt 2-3 év során egyre látványosabban fejlődik a japán filmipar. A helyi filmesek végre rájöttek arra, hogy a legtöbb nézőt leginkább csak a látványra hangolt „blockbuster” kategóriába tartozó alkotásokkal lehet becsábítani a moziba, hiszen az óriási mennyiségben érkező amerikai produkciók mellett a rivális távol-keleti országok filmjei közül is jópár tarolt Japánban. Ennek a törekvésnek az eredménye lett például az Always, a The Sinking of Japan, a Tokyo Tower, vagy éppen a Cyborg Girl, azonban a megalománia legfőbb bizonyítékát Tsutsumi Yukihiko tette le az asztalra a 20th Century Boys-szal.

Hogy mit takar a megalománia? Nos, először is 6 milliárd yenes, azaz mintegy 65 millió dolláros költségvetést, ami nagyjából annyi, mint a Curse of the Golden Flower-é volt (igaz, ez az összeg a 3 részesre tervezett sorozat egészének az elkészítését takarja). Mintegy 300 színészt a szereplők között, akiknek soraiban több nagy sztár is helyet kapott, rengeteg számítógépes trükköt és effektet (amik egy ilyen stílusú sztorihoz illenek legjobban) és még sorolhatnánk. Mindez azonban csak a talmi csillogáshoz lenne elegendő, ha nem lenne mögötte egy jól megírt sztori.

 

A legtöbb szuperprodukció általában ez utóbbi téren szokott elbukni, hiszen ki ne tapasztalta volna már meg azt, hogy rendkívül látványos keretek között ugyan, de érdektelen hősök unalmas senyvedésein ásítozik? Szerencsére ezúttal minderről szó sincsen, hiszen az alapot Urasawa Naoki többszörösen díjnyertes, megegyező című mangája szolgáltatta. A képregény 2001-ben startolt és egészen 2007-ig futott, mintegy 2 és fél millió példányban kelt el és angol nyelven is fellelhető. Ami még fontos információ lehet, hogy az úgynevezett seinen mangák közé tartozik, azaz közönségnek nem a gyerekek, hanem a felnőttek lettek megcélozva.

 

Következzék néhány mondatban a sztori. Főhősünk egy bizonyos Kenji, egykori lázadó gyermek, aki rockénekesként funkcionált egy időben, de miután a húga, kislányát hátrahagyva lelépett otthonról, visszavonult és anyjának segít a vegyesboltban. Hivatalos az osztálytalálkozójára, ahol alig ismer meg ugyan valakit, de egy szóbeszéd terjeng, hogy a világban nem sokkal korábban lezajlott katasztrófák és tragédiák egy Kenji és barátai által gyerekként megálmodott fantáziaszüleménynek megfelelően történtek meg. A férfi eleinte hitetlenkedik, de minden jel arra mutat, hogy van valami a szóbeszédben és a Barát nevű szektafőnököt valóban csak ő és a barátai állíthatják meg.

 

Mivel a film valójában egy trilógia bevezető darabja, így a lényegre még nem igazán derül fény belőle. A két órás játékidőt tekintve viszont a stábnak bőségesen adódott ideje arra, hogy amennyire lehet, bemutassa, miről is van szó valójában, valamint bőségesen adagolja a még ki nem fejtett szálakat, hogy fenntartsa a nézőben az érdeklődést a folytatásokhoz. A történetvezetés legnagyobb erénye a mangához kötődik, azaz végig érezhető rajta egy olyan fokú elvetemültség és fantázia, ami csak és kizárólag a japán filmek sajátja. Aki látta mondjuk a szintén Tsutsumi által rendezett 2LDK-t és a Sword of Alexander-t, valamint a Karaoke Terror-t, vagy éppen a Godzilla Final Wars-t, az biztos érti, mi is ez. Látszólag hétköznapi történéseket látunk, legalábbis eleinte, aztán az egész szép lassan vált át egy egyre abszurdabb és elborultabb cselekménybe. Egyébként ez a „szép lassan” jelző lehet az, ami leginkább zavaró lehet sokak számára, hiszen a tempó meglehetősen komótos, bár számomra egy pillanatig sem volt unalmas, így több idő maradt szórakozni az egyes jelenetek elvetemültebb pillanatain.

 

A látvány terén sincs oka a produkciónak szégyenkezni. A videoklipek világából érkezett látványművész, Tsutsumi Yukihiko remek kameraszögekkel dobja fel a kissé „tévésorozatos” hatású beltéri világot, amikkel szemben a finálé különösen látványosra sikeredett és a számítógépes trükkök is kellőképpen valósághűek. Egyetlen apró gond velük talán az, hogy kicsit az érződik rajtuk, hogy nagyon igyekezett a rendező a Függetlenség napjában látható szétrobbanó épületekre hajazó effekteket használni. A japán sci-fikből kihagyhatatlan óriás robot megvalósítása viszont elsőosztályú!

 

A színészi gárda jópár ismert nevet felvonultat, apróbb szerepekben többek között Endo Kenichi, Ikewaki Chizuru, Ishibashi Renji, Kohinata Fumiyo, Takenaka Naoto és Bengal is feltűnik. A főszereplő Kenji-t megformáló Karasawa Toshiaki kicsit kilóg a sorból, bár pár ismertebb szerepe neki is van korábbról (pl. Casshern, Uchoten Hotel). A tipikus lúzer antihős alakításával testhezálló szerepet kapott, így a vártnál jobban teljesít. A fő attrakciót azonban mégsem ő, hanem a zseniális Toyokawa Etsushi nyújtja, aki mindig megbízhatóan hozza az aktuális figuráját, ezúttal Kenji hosszúhajú, keménykötésű, Thaiföldön megedződött, Rambo szerű barátját. Az eye candy karakter japán legszebb színésznőjének, Tokiwa Takako-nak jutott, kár, hogy relatíve kevés időt tölt csak a vásznon.

 

A 20th Century Boys tehát minden ízében tipikus, látványos japán blockbuster, remek hangulattal és kellőképpen elborult sztorival, ami nem mellékesen jópofán karikírozza ki a különféle szektákat, valamint azt, hogy milyen veszélyesek is lehetnek az ártatlan gyerekkori fantáziálgatások. A magam részéről már nagyon várom a második részt, ami a mangabeli 2014-es év eseményeit fogja feldolgozni, valamint a Zászlónk címet viselő, feltehetően óriási finálét felvonultató harmadikat.