Ahogyan a Chain Gang Girls esetében már említettük, az újkeletű pink mozi már nem a fiatal, elismertségre pályázó rendezők lehetősége a kitörésre és a gyakorlásra, hanem az unatkozó, fantáziátlan, elsősorban a pénzre hajtó pornófilmeseké, akik ezekkel a gyengécske próbálkozásokkal a pornóhoz még fiatal közönséget (is) igyekeznek meghódítani. A recept egyszerű, csak fogni kell egy régi sztorit, kicsit átírogatni, hogy újnak hasson, kell bele egy csinos főszereplőnő és legalább egy agyonszilikonozott pornósztár. A Zero Woman R ezen összes feltételnek megfelel, így minden oka megvan a sikerre.

A sztori nagyjából annyi, hogy egy fiatal rendőr egy gyilkosságsorozat felderítésekor belebotlik egy rejtélyes, gyönyörű nőbe, aki egy állítólagos Section Zero rendőri osztag tagja. A rendőrt persze próbálják kollégái meggyőzni, hogy ilyen nem létezik, azonban hősünk nyomozni kezd és egyre nagyobb falakba ütközik.

Az eredeti változattal összehasonlítva a legtöbb elemében alulmarad ugyan ez a felújítás, ami nem meglepő, elvégre Hasebe Yasuharu brutalitását a mai, gyakorlatilag nullköltségvetésű darabokban nehéz lenne hitelesen ábrázolni. Sajnos a főszereplő eszköztárából kimaradtak a vörös bilincsek és a mosolyt fakasztó mezei autós üldözésre sem kerül sor, viszont feltétlenül a javára írandó, hogy végre egy újabbkeletű pinku, amit a lehetőségekhez képest igyekeztek aktualizálni. Helyenként pörgős, kemény rockzene szól a háttérben, a Zero Woman riválisaként behozott új karakter pedig hoz egy kis új színt a már ismert történetbe.

A műfaj tipikus jellegzetességeiből sikerült gyakorlatilag mindent belezsúfolni az alig több, mint 70 percbe. Átjön az Amerika-ellenesség, bár az amerikaiakat megtestesítő három darab terepszínű ruhába öltözött úriember felettébb mókás. Természetesen megtalálható a keresztény vallás kifigurázása éppúgy, mint a women in prison és a girls with guns filmek kliséi. A sztori aktualizálása mellett a stáb legnagyobb erénye az, hogy amíg Sugimoto Miki figurája az 1974-es moziban érthetetlenül béna volt, azaz ott használták ki, ahogy tudták, addig a felújításban Miura Atsuko karaktere valamivel erősebb, igaz, nem tartózkodik végig az elfogandó emberek társaságában.

Ezekben a filmekben a színészi játékra nem szokás túl sok szót vesztegetni, így leginkább a főbb szerepeket alakítók nevének felsorolására fogok szorítkozni, bár azért 1-2 érdekesség megemlíthető velük kapcsolatban. A főszereplő Rei-t a már említett Miura Atsuko alakította, aki ugyan elsősorban a „nude-idol” kategóriába tartozó modellként szerzett (kétes) hírnevet magának, de a pinku világban eddig 10 szerep erejéig színészként is dolgozott. Ehhez a karakterhez jól illett az a faarc és érzelemmentesség, amit feltehetőleg a színészi képességeinek hiánya okozott. A riválisát az elég sok helyen szilikonnal dúsított, népszerű pornósztár, az elsősorban a gorefesztivál Competitive Swimmers-ból ismert Handa Sasa játszotta, míg a fiatal zsarut a több ismertebb filmben is megfordult (A Day on the Planet, Sixty Nine, Booth) Miura Masaki. Ő a legjobb hármójuk közül, de senki sem miatta fogja megnézni a filmet.

Fujiwara Kenichi rendezése tehát egy igazi rutinmunka, számottevő újítás, vagy éppen bravúr nélkül. A rendező a biztosra ment, a már unalomig ismert kliséket egyedül az aktuálizálással próbálta meg feldobni egy kicsit, több-kevesebb sikerrel. Elsősorban azoknak ajánlott tehát, akiknek a mellékelt fotókon látható lányok felkeltették az érdeklődését, aki azonban igazi, ötletes pinku-ra lenne kiváncsi, annak továbbra is azt tudom ajánlani, hogy a 70-es évek felhozatalából válogasson.