Ázsiafilm

Következzék egy újabb példa arra, hogy a japán ifjúsági irodalom mekkora hatással van a helyi filmiparra. Nashiki Kaho, az idén 50. életévét betöltő írónő, aki mindmáig élénk emlékeket táplál Angliában cserediákként eltöltött idejéről, 1994-ben jelentette meg The Witch of the West is Dead című regényét, ami elnyerte a Japán Ifjúsági Írók Egyesületének nagydíját, a fiatalon elhunyt legendás Niimi Nankichi-ről elnevezett díjat, valamint a Shougakukan ifjúsági kiadó elismerését is. Mindebből lazán kitalálható, mire számíthatunk a majd 2 órás történet megfilmesítése során, aki tehát nem rajong túlzottan az ifjúsági filmekért, akár ugorhat is a következő cikkre.

A történet főszereplője Mai, egy kislány, aki az iskolai problémák hatására (elszigetelődött társaitól) afféle terápia gyanánt egy időre a nagymamájához kerül. Az Angliából Japánba került egykori angoltanárnő gyakorlatilag paradicsomi körülmények között éldegél egy erdei tanyán, ahol a nagyvárosi lány feltöltődhet. Azonban még ezen a helyen sem minden tökéletes, az izgalmas boszorkánnyá válás közepette is lehet a csupa szeretet nagyival haragba kerülni...


A moziváltozatot a már több jól eltalált alkotással (Heart Beating in the Dark, Christmas in August, Black Belt) jelentkező Nagasaki Shunichi készítette el, a produkciót pedig felkarolta a helyi Oktatásügyi és az Egészségügyi Minisztérium, amiknek ifjúsággal foglalkozó bizottságai beemelték az ajánlott filmek közé. A színhelyül szolgáló, Yamanashi prefektúra Kiyosato felföldjén található házat és kertet pedig idén januártól kezdve megnyitották a közönség előtt, hogy a gyerekek végigjárhassák Mai útját.


Amit ennyire igyekeznek promotálni, az valahol mindig gyanús, bár a szándék nemes és érthető, hiszen igyekeztek a célközönség figyelmét minden lehetséges módon felhívni a filmre. Minden benne van, ami a 12 év körüli korosztály számára érdekes lehet, a hétköznapi dolgok boszorkányságként való előadása jópofa ötlet, továbbá a felnőtt fejjel sem unalmas, az élet értelméről való filozofálások sem rosszak, bár tény és való, hogy túl sok újat nem mondanak. Igazándiból pont a koncepció lényege miatt nehéz európai fejjel értékelni a történetet, hiszen amíg itt a keleti emberek számítanak misztikusnak és különlegesnek, addig Japánban mi más lehetne rejtélyesebb, mint egy brit öregasszony, aki boszorkánynak tartja magát? Az ily módon elvesző misztikum helyett marad a „szokásos” családi filmes hangulat, ami inkább a gyerek nézők számára nyújthatna kellemes szórakozást, de mutasson nekem valaki egy magyar gyereket, aki angol feliratos filmeket néz.


A szereplők terén a rendező dolga Mai esetében volt könnyebb, hiszen tonnaszámra találhatóak a reménybeli sztárok a különféle „sztárgyárakban”. A választás végül a Splash nevezetű formáció egyik tagjára, Takahashi Mayu-ra esett, aki nem is okozott csalódást, bár túl nehéz dolga nem volt, elvégre csak egy hozzá hasonló, korabeli lányt kellett eljátszania. A brit nagyi felkutatása már nehezebb dió volt, de végül az amerikai Sachi Parker személyében sikerült több, mint megfelelő alanyt találni rá. A hölgy szülei imádták Japánt, ezért adták neki a Sachiko (áldott gyerek) nevet, ráadásul általános iskolai éveit Tokyo-ban töltötte, így a nyelvvel sem akadtak problémái, aranyos akcentusa hitelesebbé tette a figuráját, színészként pedig a 80-as 90-es évek amerikai tévésorozataiból volt tapasztalata.


A film legerősebb eleme a hangulata, amit azonban a felnőtt fejjel nézve sablonos sztori és a japán blockbusterekre mostanság egyre inkább jellemző megríkatási szándék lehúz. Aki kinőtt már az általános iskolából, annak csak abban az esetben ajánlott, ha szereti a megható, kedves történeteket, valamint érez némi késztetést arra, hogy valahol, valamikor egy már-már paradicsomi, eseménytelen helyen lakjon.

eredeti cím: 西の魔女が死んだ
iMDB