Ázsiafilm

A "létező szocializmus" éveiben volt néhány olyan japán film, amelyek némi szerencsével áttörték a bürokrácia falait, és nagy hírnévre tettek szert a moziba járók sorai között. Ide tartozik a Harakiri, melyet rövid úton betiltottak, majd átkerült a csekély létszámú filmklubok világába. A Kardforgatónő két része pár éven át a csemege kategóriába tartozott, de vetítési jogok lejárta után többé nem vették meg. Az űzött szamuráj (Kaze no Tengu) elképesztő vívójeleneteit azóta is vadásznák a rajongók, de ez a film sajnos még nem került be a dvd forgalmazásba. Végül, de korántsem utoljára, ott volt a baljós című és hangulatú "A HALÁL ERŐDJE", melyhez hasonló harci parádét akkoriban még véletlenül sem lehetett látni a mozikban.

A szamurájkor vége felé közeledünk. Az idejét múlt társadalmat egyre kevésbé tudják eltartani a végsőkig kizsákmányolt parasztok. Az egyik eldugott klán területén lázadás robban ki. Elkeseredett szegények vetik be magukat egy elhagyatott erődbe. A kormánytól és a parasztoktól egyaránt tartó helybeli vezetők mindent megtesznek a felkelés elfojtása érdekében. A gyakorlatlan parasztok tisztában vannak vele, harci tapasztalatokkal bíró emberekre van szükségük a követeléseik sikerre viteléhez. Sikerül is pár ronint felbérelniük, de vezér még nincs. Az egyikük hallott valami orvosról, aki sikerre vihet egy ilyen, a szóbeszéd szerint. Kiváló kardforgató az illető, tehetséges irányító, sőt, valami titkos fegyverrel is rendelkezik…

Nehéz egy olyan moziról írni, amely egy egész nemzedéknek volt meghatározó élménye. A szocialista cenzúra gondoskodott róla, hogy a propaganda szövegekbe nem illő alkotások a határokon túl maradjanak. A meztelenkedés és hátborzongatás eszközeit alkalmazó mozik pedig végképp a tabu kategóriába tartoztak. Csak a legritkább esetben csusszant át egy-egy film a szűrőkön. Ha viszont mégis megesett, az "nagyot durrant". A horror filmekről csak hallomásból tudó közönséget, amely leginkább a szocialista országok langyos filmjeihez volt hozzászokva, sokkhatás szerűen érte Kudo Eiichi filmjének helyenként dermesztő hangulata. Tulajdonképpen már ez az egy hatás eszköz is elég lett volna a sikerhez, de azért többről van itt szó. Kezdjük azzal, hogy jól felépített, változatos történetet kap a néző. A szamuráj filmek tipikus fordulatai vannak ugyan benne, de akkoriban még semmi összehasonlítási alap nem volt. A történet vadonatújnak számított, továbbá az, hogy a nyílt kegyetlenség is megjelent benne. Ma már, Jason, Freddy Krueger és társai világában semmi különöset nem jelentene, de elhiheti az olvasó, akkoriban letaglózó erejű mozi volt. Volt olyan, aki rosszul lett 1-2 jelenet láttán. A sikerben döntő része van Wakayama Tomisaburo alakjának. A japán filmművészetben nem ő volt a legnagyobb színész, de a legkiválóbb vívó címért minden bizonnyal jó eséllyel indulhatna. Shokin Kasegi-nek, az egy személyes harci csapatnak a szerepét számos alkalommal eljátszotta a mozivásznon és TV sorozatokban. Markáns alakja, villanó kardja képes volt elhitetni, hogy ő csakugyan halomba tud vágni egy egész hadsereget. A film végén bemutatatott "one-man-show" feltuningolt változata a Lone Wolf and Cub mozi sorozat 4. részében lett kiteljesítve, de itt is lenyűgözően pörög, ugrik, és tévedhetetlenül sújt le az ellenségeire. A rendező, Kudo Eiichi számos alkalommal mutatta meg tehetségét. Az Eleven Samurai, vagy a Thirteen Assassins című filmekben a hangulat teremtés magasiskoláját láthatja az arra időt szánó. Személyes véleményem szerint ebben a filmben inkább csak közepeset alkotott. (Gyanítom, ezzel sokan nem fognak egyetérteni.) A sors furcsa fintora, hogy mégis ez a mozi lett legendává a világnak ezen a részén. A nagy sikerben tagadhatatlanul szerepet játszott a politikai környezet. Némileg spoileres a dolog, de ezúttal elkerülhetetlen, hogy ezeket leírjam. A történet végén Wakayama meglehetősen hosszú, kioktató, erősen kritizáló beszédet intéz az ottani uralkodó osztály képviselőihez. Az ilyen mondatok hangzottak el: "Mivé lettetek? Mit tettetek a néppel? Mire használtátok a kezetekbe jutott hatalmat? Hová juttattátok az országot?" Ezek a sorok a VHS kiadásra "valahogy megváltoztak". Bizony, több mint nyilvánvaló volt a politikai "áthallása" akkoriban az ilyen "példabeszédnek"... Nem csoda, hogy film pár hét után "eltűnt" a nagy mozikból, csak kisebb eldugott filmszínházakban lehetett megtekinteni, lehetetlen időpontokban. Kivonni a forgalomból nem lehetett, mert az a melléfogás nyílt beismerése lett volna. Az állam viszont tévedhetetlen, ugye?

Véleményem szerint a film igazából nem tartozik a műfaj valóban magas eszköztárú, kiemelkedően jó alkotásai közé. Ügyesen kivitelezett, tisztességgel vászonra vitt kalandfilm, de nem túl eredeti semmilyen vonatkozásban. A rendező és főszereplő profizmusa szerencsésen találkozott egy rendszer társadalomkritikára kiéhezett közönségével, amely viszonyítás hiányában piedesztálra emelte az alkotást. A "hiánypiacon" így olyan magasra juthatott, amelyre "normális körülmények között" valószínűleg nem lett volna módja. Viszont ma már pont ezért érdemes megtekinteni, hiszen egyfajta kordokumentum. A szórakoztató része máig működőképes, de aligha valószínű, hogy még egyszer elérheti a fiatal nézőknél az egykori "ál-leejtő" hatást. Az idősebb nemzedék pedig nem fogja egykönnyen feladni az illúzióit, meg sok régi szép emléket fog újra előhívni. Tehát a tartós siker megmarad.

Megjegyzés: A sorok írásakor a filmnek nincs DVD kiadása, csak agyonnyúzott VHS-ről elmentett változata létezik.

Főszereplők: Wakayama Tomisaburo; Kenji Ushio; Kanjuro Arashi
Rendezte: Kudo Eiichi
(1969, 98 perc)

imdb