Arra a kérdésre, hogy vajon melyik az a valóban megtörtént eseményeken alapuló történet, amit (majdnem) minden japán ismer, nagy valószínűséggel az egyik legjobb válasz mindenképpen Hachiko, a sanyarú sorsú akita sztorija. Az 1920-as és 30-as évek fordulója környékén élt eb annak idején gyakori szereplője volt a helyi újságoknak, a hűség jelképe lett és óriási tisztelet övezi mind a mai napig. Ennek kissé groteszk bizonyítéka, hogy a kutyát halála után kitömték és kiállították, az Ueno parkban levő tudomány és technika történeti múzeumban ma is megtekinthető. A shibuyai állomás egyik kijárata, ahol annak idején a kutya rostokolt, ma is a Hachiko Kaisatsu nevet viseli.

De miről is olyannyira nevezetes ez a kutya? Az életét viszonylag nagy részletességgel, a születése pillanatától a haláláig feldolgozó filmből természetesen kiderül. Egy agronómus professzor, az egyetemi tanárként is funkcionáló Ueno úr egyik tanítványától egy kölyök akitát kap ajándékba. Felesége ellenzi a döntést, azonban a lányuk erősködése folytán a kutya mégiscsak a családban marad. Természetesen Ueno úr veszi pártfogásába, Hachiko pedig szép lassan hírnevet szerez magának azzal, hogy minden nap kimegy a gazdája elé a Shibuya vasútállomásra. Ueno úr halála után is, éveken keresztül...


Hachiko történetét Shindou Kaneto álmodta mozivászonra, ám a rendezést végül mégsem ő, hanem Kouyama Seijirou vállalta magára. A koncepció igen érdekes, ugyanis a sokszor zavaróan nem odaillő zenéket leszámítva semmiben sem emlékeztet a korabeli filmekre, egyértelműen az 50-es évek színpadias, terjengős megvalósításának megidézése volt a cél. Ez minden valószínűség szerint sokak számára zavaró lehet, ám véleményem szerint remekül illik a 20. század első felében játszódó történethez.


Természetesen nem maradhattak el a kutyák cukiságát bemutató apró momentumok sem, a még kölyök Hachi első szárnypróbálgatásai és csínytevései minden kutyarajongó számára szívmelengető pillanatokat okoznak. Hasonlóan remekül átélhető a gazda és a kutya egymáshoz fűződő viszonya és a stáb nem fukarkodott azzal sem, hogy a környezet számára nehezen emészthető túlzásokat bemutassa. Ügyes húzás, hiszen ezzel elkerülték a hasonló történetek egyik átkát, a gazda és a kutya túlzott idealizálását. Az Ueno úr fanatizmusát eleinte megmosolygó, később egyre inkább rosszalló család minden színpadiassága ellenére is hitelesnek tűnik. Egy kis pátoszért azért nem ment a stáb a szomszédba, ahol csak lehetett, igyekeztek könnyfakasztó pillanatokkal kitölteni az időt, igazi melodrámához méltóan. Ami viszont nagyon nem tetszett, az a túlságosan esetlenre hangolt humor, ami leginkább erőltetett hasraesésekben ölt testet.


Persze nem csak a kutyarajongók számára tartogat érdekességeket a történet. Aki járt Shibuyában, annak nagyon furcsa lesz a 80 évvel ezelőtti állomás látványa, mára nyoma sincs az akkori villamosnak, a relatíve kevés embernek és a szabadtéri kifőzdéknek. Az állomáson kívüli utcaképek is a régmúltat tükrözik, a szűk sikátorokat, zöldellő tereket ma már leginkább Onomichi-ben lehet megtekinteni, Tokyo-ból teljesen eltűntek. A családi események bemutatása remekül szemlélteti a japán emberek konfliktuskezelését, a minden körülmények között is nyugodtságra törekvést és azt, ahogyan igyekeznek oldani a feszültséget. Ueno úr és a lánya férjjelöltjének beszélgetése abszolút telitalálat!


Hachiko szomorú története tehát nem véletlenül tartozik a legjobb kutyás filmek közé, ráadásul nem csak a kutya miatt érdemes megnézni. Minden ízében japános sztori, számomra nagy talány, hogy hogyan fogják átültetni az Egyesült Államokba a 2008-as remake-ben. Csak sugallatként, miért adná egy amerikai a kutyájának a Hachi nevet? Valószínűleg csak abban az esetben, ha nem agronómus, hanem japán nyelvi professzor... De egy ilyen kiindulópont inkább röhejes, mint hiteles. De ez legyen az amerikaiak gondja, aki teheti, inkább az eredeti japán változatot válassza, ami még a helyenként fájdalmasan idétlen 80-as évekbeli elektronikus aláfestő zenék ellenére is remek darab!