Ázsiafilm

Egy jó sorozat szerzői általában nem szimpla folytatásban szoktak gondolkodni. Így történt ez már 1964-ben is, amikor a Goemon karakterének helyébe lépő Saizo kalandjain törték a fejüket. Ezért aztán nem sok nyugalmat szántak a szuperhősnek.

Az osakai vár elveszett, vele együtt a Toyotomi klán. De a Tokugawákkal szembeni ellenérzések megmaradtak. Erre számít a Sanada klán ura, akinek Saizo segítségével sikerül elmenekülnie az ostromló seregek elől. Távoli tartományokban élesztgetik az ellenállás tüzét. Támogató éppen akadna, de nagy a félsz is. Egy portugál találmány jó lehetőséget kínál a túlerő leküzdésére, de ahhoz meg kell szervezni a tömeggyártást. Ieyasu shógun nem becsüli alá az ellenfeleit, ezért a kormány szolgálatába állt nindzsákat gyilkos paranccsal küldi ki...

A folytatások legnagyobb csapdája a "hogyan tovább" kitalálása. Míg az eredeti trilógia erénye a valós történelemi helyzet tálalása volt, a folytatásoknál egyértelműen a kalandfilmes vonulatot részesítették előnyben. Már a 4. rész is ebbe az irányba hajlott, a következőnél pedig még jobban ráerősítettek a dologra. Szögezzük le, remekül sikerült.

Nézzük, mi volt a siker receptje. A mozi fő erénye a forgatókönyv. A nindzsa történeteknek jól bejáratott sablonjai vannak, amelyeket bármikor elő lehet húzni a zsák mélyéről, és akár találomra kiválasztott epizódokból is összeáll egy eladható film. Szerencsére ezúttal nem ez történt. Változatos alkotást tálalnak fel, amelyben hihetőnek tűnő helyzeteket, ármányt, árulást, önfeláldozást és hűséget találunk. A fordulatok szépen követik egymást, terelik erre-arra a cselekményt, nincs fölösleges időhúzás. Akár ma is készülhetett volna, megütné a szintet. Kiváló ellenpontozással élnek. A szuper nindzsának a ravasz shógun méltó ellenfele. Kirigakure Saizo alakja sokkal alaposabban kidolgozott, mint az előző filmben volt. Elszánt, leleményes, kitartó, okos, no meg egyszemélyes kommandó. Olyan, akit nem szeretne az ember ellenségnek. Tud megnyerő, meg halálosan veszélyes lenni. Ichikawa Raizo méltó módon formálja meg. Mind az emberi oldal, mind a harcosé hihető. (Az a jelenet sor, amikor palotában egyedül fog neki az ellenség nindzsáinak felszámolásához, önmagában elég hozzá, hogy érdemes legyen megnézni a filmet.) Az első Tokugawa shógun szintén nem hétköznapi személyiség. Nagy túlélő, aki képes az ellenfél fejével gondolkozni. Könyörtelen, de előre tekintő államférfi. Két ilyen karakter párviadala leköti a néző figyelmét. Mellettük számos jól megírt kisebb szerep van, mint például a Sanada klán tragikus sorsú vezetője, a legendás Hattori Hanzo, kunoichik (,női nindzsák). A harci jelenetek sem nagyon rugaszkodnak el a valóságtól, és bár sötétben játszódik a többségük, jól láthatóan fényképezettek. A kor technikái valóságosak. Ismét előtérbe kerül az előző részben kissé hanyagolt, furfangos eszköztár. Elképesztő, mi mindent tudtak bezsúfolni egy japán házba. Jobb, ha észnél volt az ember, hová merjen lépni.

A rendező, Ikehiro Kazuo, a stúdióvezetés kegyeltje volt. Itt kiderül, nem érdemtelenül. Feszes tempójú, szép kiállítású alkotást tár elénk. Az új helyszínek jót tesznek a filmnek, csakúgy, mint a női shinobik bevetése.

A Shinobi no Mono sorozat 5. filmje az eddigi legmozgalmasabb mozi a szérián belül. Már nem történelmi, hanem erősen fiktív jellegű. Viszont, mint kalandfilm, máig nem hagy kívánnivalót maga után. A nindzsa történetek kedvelőinek kötelező darab, de bárkinek ajánlom, aki egyszerűen csak szórakozni szeretne. Fordulatos, egzotikus mesét kap majd, amiben azért nem teng túl  az erőszak.
Érdekesség: Hattori Hanzo alakja egy későbbi sorozatban Sonny Chibát emelte szupersztárrá. A valóban létezett nindzsa család számos nemzedékében viselte egy-egy leszármazott ezt a történelmi nevet. Itt még a "rosszfiúkat" erősíti a neves előd.

Rendezte: Ikehiro Kazuo
Főszereplők: Ichikawa Raizo; Wakayama Tomisaburo; Saburo Date
(1964, fekete-fehér, 91 perc)
imdb