Ázsiafilm

Amíg a 70-es években valósággal ellepték a japán mozikat a hazai készítésű akciófilmek, addig az utóbbi 20 év termését nézve nagyítóval kell keresgélni, hogy egyáltalán találjunk egyet kettőt belőlük. A Sonny Chiba, Sugawara Bunta, Kurata Yasuaki, Shihomi Etsuko féle generáció már régen nagyszülő korba lépett, az őket követő ifjú palántáknak pedig leginkább Miike Takashi nem éppen klasszikus felfogású filmjei jutottak, a többi rendező (és úgy látszik, a közönség is) inkább más műfajokat preferált inkább. Talán nem véletlen, hogy a jeget egy, a nagy filmstúdióktól független, alacsony költségvetésű produkció igyekszik megtörni, igaz, az ezekre a próbálkozásokra jellemző felemás minőségben.

A forgatókönyv igazi csemege mind az akciófilmes klisék gyűjtői, mind a „hát ezt vajon honnan lopták?” kérdésekre fogékonyak számára. A rettenetesen eredeti sztori valami olyasmi, hogy egy kutatónő feltalálta, hogy hogyan lehet egy ember tudatát és emlékeit digitálisan rögzíteni, illetőleg egy másik emberi testbe áttölteni. A hölgy nem sokkal később eszméletét veszti, egy másik, férfiakból álló orvosi csapat pedig egy fiatal lányon kezd el kísérletezni. A „terápia” természetesen mellékhatásokkal is jár, azaz a delikvens kvázi szuperképességekre tesz szert (és némi skizofréniára, hiszen két énje lesz), így a lány a tudós nő párjának segítségével megszökik, majd megpróbálják a lehetetlent, azaz visszaállítani az eredeti állapotokat.


A film sokat ígérően indul, főhősnőnk ugyanis meglehetősen zaklatott állapotban menekül éppen, közben néhány, a régi hongkongi akciókat idéző kaszkadőrtrükköt is bemutat. Később némi exploitation jelleget is kap a sztori (a vele való kísérletezés során, ám ne tessék semmi durvára gondolni), ám ahogy haladunk előre, úgy válik egyre inkább nyilvánvalóvá, hogy a stábnak nem sikerült kellőképpen kiaknázni a lehetőségeket. A remek atletikus képességekkel rendelkező főhősnőnek ugyanis összesen 3 alkalommal nyílik lehetősége megmutatni tudását, ám ebből is az egyikből nem látunk semmit, lévén zseniális rendezői húzással a másik főhős szemszögéből látjuk az eseményeket, aki épp nem lát semmit (mert sötét van, ráadásul nem is abban a helységben bújkál, ahol zajlik a bunyó).


A maradék két csetepaté nyújtja az egész film sava-borsát, látványos koreográfia és a 20 évvel ezelőtti HK akciókra jellemző légies mozdulatsorok jellemzik őket. Kár, hogy az operatőr nem állt a helyzete magaslatán, látszik a felvételeken, hogy nem túlságosan gyakorlott a stáb az efféle jelenetek rögzítése terén (ez nem véletlen egyébként, hiszen a készítők egytől egyig az egymásba fonódó pink és horror filmek világából érkeztek). A menőséget egyébként remek érzékkel, bár kissé amatőr módon igyekeztek szemléltetni, a főhősnő nagy beállásainál természetesen belekap a szél a hajába (épületen belül zajlik az egész!) és persze kellőképpen kihívó az öltözéke is (pedig odakint szakad a hó), míg a szuperképességeit a kissé otrombán begyorsított felvételekkel akarták érzékeltetni.


A történet többi része és annak megvalósítása nem érdemel túl sok szót. Jellegzetesen amatőrfilmes hangulatot áraszt az egész, az összes főszereplő sablonkarakter, a sztori pedig a zárójelenetig semmiféle meglepetéssel nem szolgál. A lezárás tipikusan japános, nyoma sincs a megejtő happy endnek és ez így van rendjén.


A film önmagában nézve tehát nem egy nagy durranás, azonban lehet reménykedni, hogy talán egy új trend kezdete. Amit Chiba és Sugawara generációja tudott, arra a maiak is képesek és biztos vagyok benne, hogy a mai fiatal közönség vevő lenne a látványos hazai akciófilmekre, nemcsak a tévésorozatok idétlen kamen rider-eire. Yamasaki Mami, ha lehetőséget kap, valószínűleg tudja hozni azt a színvonalat, amit akár Shihomi Etsuko, akár Oshima Yukari,}akár Nishiwaki Michiko tudott annakidején. Csak egy ennél valamivel színvonalasabb forgatókönyvre, meg némileg nagyobb költségvetésre lenne szükség és ismét régi fényében ragyoghatna a japán akciófilm, bár a mostani uralkodó trendek tükrében azért erre sajnos nem túl nagy az esély.

eredeti cím: ペルソナ
iMDB