Drámai hangvételű japán tinédzserfilm, ami javarészt ráadásul Okinawán játszódik? Ezen két tény tudatában Matsushima Tetsuya második rendezése igazán igéretesnek tűnt és szerencsére nem is kellett csalódnom benne. Ugyan nem éri el Nagasawa Masahiko, vagy éppen Shiota Akihiko hasonló témájú alkotásainak színvonalát, de valahol a közelükben van, így panaszra semmi okunk nem lehet.

A történet főszereplője Suzuki Hiromi, már nevében is tipikus diáklány (a Suzuki név olyan Japánban, mint errefelé a Szabó, vagy a Kovács), aki a nyüzsgő főváros tinédzsereinek stresszel telített életét éli. Szülői háttere sem rendezett, még szinte járni sem tudott, amikor anyja otthagyta a családot, apja pedig a sztori kezdetekor tűnik el a tengeren. A lány a családi és iskolai problémák elől a teljes bezárkózásba menekül, egyedül egy telefonos levelezőtársnak, Kenmun-nek nyílik meg egy kicsit. Hamarosan kiderül, hogy Kenmun Okinawán dolgozik, a lány pedig úgy dönt, meglátogatja. Persze van más indoka is, ráadásul a helyiekkel találkozva addigi életvitelét is szép lassan kezdi átértékelni.


Nem árt hamar leszögezni, hogy a tempó még a japán drámákban megszokottnál is lassabb egy kicsit, így  nem árt már a történet elején ráhangolódni. A legerőteljesebb rész egyértelműen a lány lélektanának ábrázolása, ahogyan kifelé látszólag semmiféle érzelmet nem mutat, ám belül nagyon is érzékeny. Ahogy a szigeten pedig fokozatosan kezd el „kiolvadni” ebből az állapotból, illetőleg ahogyan bemutatják, hogy kötelességtudó és segítőkész, az pedig már-már zseniális rendezői munkának nevezhető. Mint a legtöbb Okinawán játszódó történetben, a helyiek ezúttal is nagyszerű emberekként vannak ábrázolva, mindannyian jókedélyűek, barátságosak és vendégszeretőek, amivel a főszereplő eleinte egyáltalán nem tud mit kezdeni.


A remekül ábrázolt lélektan mellett azért igyekeztek bőséges teret nyújtani a színhelyül szolgáló Ishigaki sziget szépségének bemutatására is. Persze egyáltalán nem öncélúan, hanem úgy alakítgatták ki az egyes jeleneteket, hogy háttérként a legszebb tájak kényeztessék a néző szemét. Még a tengerbe, a halak közé is tehetünk egy kirándulást, helyenként olyan hatást nyújtva, mintha valóban ott lennénk mi is a helyszínen. A rendező nagyszerű operatőrt talált magának!


Természetesen a színészi játék elsőosztályú, méltó a japán drámák színvonalához. A főszereplő lányt a már több remek alakítást bemutató Tabe Mikako játszotta, ezúttal is nagyszerűen, tökéletesen átélhetően, természetesen formálja meg Hiromi fokozatosan változó karakterét, de az utóbbi idők okinawai filmjeinek (Nabbie szerelme, Hotel Hibiscus) állandó szereplője, Ooshiro Misako szintén nagyszerű.


Az Island of Light tehát nagyszerű választás lehet a japán tinédzserfilmek rajongóinak, ugyanis az a természetesség, ahogy a történetet ábrázolják, tanítani való. Egyedül a kicsit lassú tempó, illetőleg a némelyek számára talán zavaró megható jelenetek miatt lehetne kritizálni, de ezekkel együtt is egy nagyon jól eltalált, hangulatos, életszerű történet. Ha tetszett a How to Become Myself, vagy a Lemon no koro, akkor ezt sem érdemes kihagyni!

iMDB