Ázsiafilm

A II. világháború lezárásának ismeretében természetes, hogy míg Amerikában rengeteg hősi eposzban filmesítették meg a hőstetteket, addig Japánban a háború után meglehetősen kritikus hangvételű alkotásokkal próbáltak meg szembenézni a közelmúlttal, éles ellentétet kialakítva a háború alatt forgatott nem kevés propagandisztikus elemet tartalmazó darabokkal. Az egyik legszebb, világhírű alkotás ebben a témában a zseniális Ichikawa Kon nevéhez fűződik.

Mint szinte mindig, a forrás ezúttal szintén egy érdekes módon elsősorban gyerekek számára írt regény volt, amit az elnyomó hatalmak éles bírálójaként is elhíresült irodalmi kritikus és író, Takeyama Michio készített. A mű először az Akatonbou (Vörös szitakötő) című ifjúsági folyóiratban jelent meg folytatásokban, könyv alakban 1948 októberében került a boltokba. A regényt nem sokkal később angol nyelvre is lefordították, ám igazán híressé a néhány évvel később leforgatott filmes adaptáció tette.


A moziváltozat ötlete nem is kerülhetett volna értőbb kezekbe. A regényből Ichikawa felesége, Wada Nattou készítette el a forgatókönyvet, a zenét a Godzilla hangját is megalkotó Ifukube Akira komponálta meg, a főbb szerepekben pedig olyan színészóriások láthatóak, mint Mikuni Rentarou és Yasui Shouji. A végeredmény pedig egy harcokat gyakorlatilag egyáltalán nem tartalmazó, gyönyörű, elégikus és kicsit talán szentimentális hangvételű melodráma lett.


A történet egy japán gyalogos szakasz körül bonyolódik, akik 1945 júliusában a burmai dzsungelben menetelnek úticéljuk felé és abból merítenek erőt, hogy együtt énekelnek, illetve hallgatják tehetséges társuk, Mizushima hárfajátékát. A dzsungelben éri őket a hír, hogy az ország megadta magát, ők pedig harc nélkül váltak hadifoglyokká. Az angolok egy küldetést bíznak a helyi nyelvet is ismerő Mizushimára, hogy győzze meg egy másik japán szakasz katonáit, hogy adják meg magukat. A fiatal katona így elszakad csapatától, az egyedül megtett útja során pedig teljesen más megvilágításba kerül számára mind a háború, mind az addigi élete.


Mint a korabeli legendás rendezők filmjeiben szinte mindig, úgy Ichikawa esetében is természetesen a történetmesélésre van helyezve a hangsúly. Szép komótos tempóban, ráérősen mutatja be a szereplőket, valamennyiüket érző emberekként ábrázolva, a korábban istenített fanatizmust és hősiességet pedig teljességgel értelmetlen dologként bemutatva. A háború borzalmait is pont annyira keményen érzékelteti, ami ahhoz kell, hogy a nézőt megrázza a látvány, de nem merészkedik az öncélú és hatásvadász elemek használatáig. Minden egyes pillanat természetesnek és valóságosnak hat.


Mindezek mellett a filmet kritikus hanggal is illették, elsősorban nyugaton, hiszen egy pillanatot sem mutat be a japánok kegyetlenkedéseiből, illetőleg a helyiek és a britek áldozataiból, míg a szakasz katonáit túlságosan is jó fiúkként ábrázolja. Az már egy más kérdés, hogy Takeyama és Ichikawa is elsősorban honfitársaik számára készítette el művét, így érthető módon csak a japán oldallal foglalkoztak.


Bírálatok ide, bírálatok oda, a filmet 1957-ben azért Oscar díjra is jelölték, a zenéje elnyerte a Mainichi Film Concours nagydíját, valamint az 1956-os Velencei Filmfesztiválon szintén sikert sikerre halmozott. Nagyszerű filmélményt nyújt, mindenképpen megtekintésre érdemes, akárcsak az 1985-ben szintén Ichikawa által elkészített remake.

eredeti cím: ビルマの竪琴
iMDB