Ázsiafilm

Mint már annyiszor, a Hibiszkusz szálló története is eredetileg egy manga volt, a szerzője az okinawán született Nakasone Miiko. A kezdő képsorok 1986-ban kerültek a boltokba és egészen 1998-ig futott a sorozat különféle kiadásokban. A képregények különleges hangulata, valamint a rengeteg érdekes szokás és tradíció bemutatása éppúgy emelte a színvonalát, mint a háborús emlékek, valamint az amerikai katonai bázishoz fűződő érzelmek bemutatása, amit természetesen csak egy onnan származó szerző volt képes ilyen hitelesen ábrázolni. Az már csak hab volt a tortán, hogy még néhány szót és kifejezést is képes volt a helyi dialektusból elterjeszteni az országban. Nos, egy ilyen jelentőségű műből filmet forgatni nem egyszerű dolog, a három évvel korábban forgatott nagyszerű Nabbie szerelme rendezője, Nakae Yuuji pedig egy érdekes módszerrel vágott neki a feladatnak.

Ez a módszer pedig annyiból állt, hogy amennyire csak lehetett, leegyszerűsítette a történetet. Kihagyta a háborús utalásokat (leszámítva egy apró momentumot), a teljes család helyett pedig elsősorban csak annak legfiatalabb tagjára helyezte a hangsúlyt, a cserfes 9 év körüli Mieko-ra. A hangulatot pedig igyekezett a Nabbie szerelméhez hasonlóra hangolni, így egy aranyos, könnyen emészthető, ám némi hiányérzetet maga után hagyó alkotás került ki végül a kezei közül.

A történet főszereplője egy öt tagú család, papa, mama, legidősebb fiú, valamint két lányuk. A családi háttér felettébb érdekes, ugyanis a gyerekek közül csak Mieko igazi japán. A röpke másfél óra alatt a család mindennapi életét követhetjük nyomon, valamint az érdekes körülmények között hozzájuk csapódó Motojimáét. Tulajdonképpen nem történik velük semmi különös, leszámítva természetesen Mieko-t, de felettébb szórakoztató a tevékenységük.

A képregény számtalan érdekességéből néhány apróság azért szerencsére belekerült a sztoriba. Ezek közül a legfontosabb a Kijimunaa mítosz, amihez jópár aranyos poén is fűződik. Hasonlóan emelik a színvonalat a kisgyerekek pajzán dalocskái, valamint egymás közti cívódásai is. Mint az eddig látott összes Okinawán forgatott film esetében, úgy a Hotel Hibiscus-ban is fantasztikus hangulatúak a vidám zenei betétek és lenyűgöző szépségűek a színhelyül szolgáló kisváros helyszínei is.

Sajnos azonban a film több dologban is alulmarad a már említett Nabbie szerelmével szemben. Az első ezek közül az, hogy még a főszereplő karakterek többsége sincs igazán kidolgozva, többen közülük alig kapnak néhány percet, így nincs a nézőnek ideje arra, hogy közel kerülhessen hozzájuk. Elsősorban Motojima karakterére igaz ez, de például a középső lány is nagyon háttérbe szorul. Meglehetősen ritka eset az, amikor a néző úgy érzi, hogy egy film túl rövid volt (általában az ellenkezője szokott megtörténni), ezúttal azonban még simán belefért volna akár 15-20 perccel több idő is a főszereplők hátterének ábrázolására. A mangában biztos, hogy a nagyon jól eltalált figurákat ebből a szempontból is bemutatták... A másik, ami talán ennél jóval zavaróbb, az a gyerekszínészek harsány játéka. Szinte kivétel nélkül mindegyik ordít, ami egy idő után fárasztó és nem ellensúlyozza még az sem, hogy ezt leszámítva mindegyikük nagyon aranyos.

Minden hibája ellenére is a Hotel Hibiscus összességében egy szerethető, aranyos film, ami mindenkinek tetszeni fog, aki hozzám hasonlóan rajong az Okinawán forgatott alkotásokért. Ugyan nem éri el a Nabbie szerelme színvonalát sem a humor, sem a sztori összetettségét tekintve, nem is beszélve a Breathe in Breathe out tartalmi mélységeiről, ám a szigetcsoport hangulata, valamint az öregurat játszó Noborikawa Seijin dala már önmagában elég ahhoz, hogy emlékezetessé tegye ezt a kis habkönnyű történetet.