Nagasawa Masahiko filmje egy újabb bizonyítéka a japán tinédzserek életével és a felnőtté válás problémáival foglalkozó drámák magas színvonalának. Akárcsak az egy évvel később szintén általa rendezett The Night Picnic esetében, úgy itt is elsősorban az a magától értetődő természetesség a Way of Blue Sky legfőbb erénye, ami tökéletesen átélhetővé és életszagúvá teszi a történetet.

A kiindulópont egyszerű, javában zajlik a középiskola utolsó éve, ám az osztály egyik vezéralakja, Takahashi Masaki hirtelen bejelenti, hogy szülei munkája miatt a nyár végén, a bejelentéstől számított 1 hét múlva az Egyesült Államokba költözik. Már ezzel megbolygatja az addigi osztályközösséget, ám amikor a kosárlabda edzésen azt is megemlíti félig poénként, hogy egy lány is tetszik neki, ám a nevét nem árulja el, onnantól kapnak szárnyra igazán csak a találgatások. Vajon ki lehet az? A kissé balhés természetű Suzuki? Az osztály szóvivője, Alisa? A vele együtt felnőtt Haruna? Az Angliából visszatért Ichida? Esetleg valaki más? A poén pedig az, hogy Masaki a legkevésbé sem ezzel foglalkozik, van neki a rövidke egy hét alatt más elintéznivalója is, ám ez a megjegyzése elég ahhoz, hogy összekovácsolja az osztályközösséget.


A sztori önmagában is szerethető, emberi és életszagú, de ez még nem minden. Nagasawa ezúttal is remekül eltalálta a film hangulatát, ami egyrészt fiatalos, másrészt lendületes, harmadrészt pedig a nyilvánvalóan benne rejlő kissé szomorkás háttér ellenére is vidámnak mondható. Mint minden hasonló filmben, itt is gyönyörű a helyszínként funkcionáló, valahol Tokyo környékén levő kisváros, szuper hangulatot teremtenek az aláfestő zenék, stb.


Mindezek mellett azonban a legnagyobb erénye a filmnek, az annak a bemutatása, ahogyan a többi diák, hol Masaki közvetlen segítségével, hol csak az ő hatására ismeri meg egymást és válik baráttá. Az eleinte még egymás nevét sem tudó diákok szép lassan formálódnak olyan közösséggé, ami a történet végefelé látható igencsak látványosra sikeredett ünnepséget is képes megszervezni. Tökéletes rendezői munka, kár, hogy Nagasawa relatíve ritkán ad ki új filmet a kezei közül.


Ami számomra a fentieken kívül még nagyon sokat jelentett, hogy a meghatásra és megkönnyeztetésre nagy hangsúlyt helyező, valamiért hatalmas népszerűségnek örvendő melodrámákkal ellentétben nyoma sincs a mesterkéltségnek és a pátosznak, a történet az elejétől a végéig teljesen természetesnek hat. Aki tehát szereti a tinédzserfilmeket, vagy csak szimplán kiváncsi egy magas színvonalú, fiatalos hangvételű japán filmre, annak mindenképpen érdemes beszereznie.

eredeti cím: 青空のゆくえ
iMDB