Ázsiafilm

Az utóbbi időben sajnos a japán filmiparban is megszaporodtak a rajongók által elsősorban a „jaj, hát ezt miért kellett?” felkiáltással fogadott produkciók, amik legtöbbje régi nagy sikerek újraforgatása. Ezen próbálkozások egyike Morita Yoshimitsu filmje, a Tsubaki Sanjuro, ami természetesen a zseniális Kurosawa Akira megegyező című műremekének nagyjából egy az egyben másolata.

Sajnos, ahogy a remake-ek esetében szinte mindig lenni szokott, a nagyjából szó ezúttal is kulcsfontosságú. Előre borítékolható volt, hogy lehetetlen dolog az eredeti Kurosawa filmet túlszárnyalni, vagy legalább megközelíteni, még annak a figyelembevételével is, hogy ha a 2007-es változat szereposztását és stábját nézzük, egyáltalán nem rossz a helyzet. Sajnos még a japán oldalakon sem találtam információt arról, hogy tulajdonképpen miért is készítették el ezt a másolatot (amit szépen sorban fog követni a The Hidden Fortress és a Seven Samurai felújítása, igaz, ez utóbbi valami amerikai projektnek néz ki), első ránézésre talán az lehetett a lényeg, hogy Mifune Toshirou halálának 10. évfordulója környékén kerüljön a mozikba, illetőleg a japán WikiPedia szerint Oda Yuji karrierje kezdetének 20. évfordulója ürügyén lett felkérve a főszerepre.


A sztorira azt hiszem, felesleges túl sok helyet és időt pazarolni, hiszen kevés olyan ázsiafilm rajongó lehet, aki nem látta az eredeti változatot. Dióhéjban annyit róla, hogy a címszereplő szarkasztikus dumájú ronin 9 fiatal szamuráj segítségéül szegődik, hogy a faluban hatalomra törni készülő Kurofuji-t megállítsák. Azonban, ahogy az már lenni szokott, az illetőt egy jókora hadsereg, valamint a szintén remek képességekkel megáldott ronin, Hanbei őrzi, így a kis csapatnak minden leleményt be kell vetnie, hogy leleplezze őket.


Ezt a filmet lehetetlen önmagában szemlélni, így kénytelen leszek végig az eredeti változattal való összehasonlítgatás eszközeivel élni. Kezdjük először a talán legfontosabb résszel, a színészi játékkal. Nos, én elsősorban a mellékszereplők teljesítményével nem voltam kibékülve, szinte mindegyikük túljátszotta a szerepét, erőteljesen grimaszoltak, ami tulajdonképpen egy alapvetően vígjátéknak is felfogható sztori esetében nem akkora probléma, de a Tsubaki Sanjuro a kétségtelenül gyakran felbukkanó komikus részek ellenére sem nevezhető komédiának. A főbb szereplők játékával nem volt probléma, saját magukhoz képest kifejezetten stílusosan alakítottak, persze ahogy Oda Yuji nem ér fel Mifune Toshirou-hoz, úgy Toyokawa Etsushi sem Nakadai Tatsuya-hoz. Viszont Oda végre kilépett az Odoru Daisousasen-beli szépfiú szerepkörből, időnként pedig - főleg a komikus jelenetekben - egész meggyőzően teljesített. Igaz, a vívás terén volt némi hiányossága, de azt azért javarészt az ügyes vágásokkal sikerült valamelyest áthidalni, bár valószínűleg oldfan kollégánk hamar felfedezné a bakikat. A rutinos Toyokawa vérprofin hozza a faarcú, jéghideg tekintetű Hanbei-t, tulajdonképpen sokkal emlékezetesebb alakítást nyújt, mint Oda, kifejezetten tetszett a játéka.


Akárcsak a két főszereplő, a rendező sem akárki, hiszen a számtalan díjjal jutalmazott Morita Yoshimitsu nevéhez a közelmúltból olyan remek darabok fűződnek, mint az Asura, a Sea Cat, a The Mamiya Brothers és a South Bound. Persze ahogy a többiek, úgy ő is elbukik az eredeti filmmel való összehasonlítás során, ráadásul nem csak a rendezés, hanem a technikai kivitelezés terén is, ami az eltelt majd’ 50 évet figyelembe véve kissé kínos. A rendezésével az talán a legnagyobb probléma, hogy képtelen volt tartani az eredeti változat tempóját. Kurosawa alig több, mint másfél órába tudta belesűríteni a sztorit, Morita azonban a mostanában szinte már kötelezővé vált 2 óra körüli játékidőt választotta, ami miatt eléggé vontatott lett a történet.


Technikailag is felemás a kép, akár szó szerint, akár átvitt értelemben értjük. A képi világ gyönyörű, a rendező igyekezett mindent kihozni a színes film adta lehetőségekből, viszont a mostani japán filmekben megszokott, kicsit „tévésorozatos” technika miatt hiányzik a látványból az a grandiózusság, ami az eredetit jellemezte. Persze lehet, hogy ez csak nekem fog szemet szúrni... Szintén hiányoztak a Kurosawa jellegzetességnek számító jelenetből-jelenetbe átúszó vágások, amik helyett Morita a „szokásos” elsötétülő, majd másik jelenetre kivilágosodó technikát használta, míg a záró harc kivitelezése egyértelműen illúzióromboló, Mifune és Nakadai a japán akciófilmeket alapjaiban megváltoztató jelenete helyett egy már-már szánalmas kis belassított csatát láthatunk. Igaz, a vívós jelenetek egyébként is gyenguszok, egy 2007-es szamurájfilmnél már jócskán mások az elvárások, mint a 60-as évek elején voltak. Egyik csatánál sincs vér (leszámítva a kardok pengéjén láthatót), továbbá elég rövidkék, ami főleg amiatt fura, mert a 2 órába bőven belefértek volna kicsit nagyobb lélegzetű csetepaték is.


Összességében tehát akárcsak a film megtekintése előtt, úgy utána is élénken él bennem a „hát ezt vajon miért kellett?” érzet ezzel a remake-kel kapcsolatban. Véleményem szerint egyáltalán nem az egy az egyben módszert kellett volna alkalmazni, hanem inkább fogni az eredeti regényt és egy, a 2007-es elvárásoknak is megfelelő, a Kurosawa-féle változatnál extrémebb, véresebb és pörgősebb forgatókönyvet kellett volna összehozni. Így azonban csak egy könnyen felejthető, egyszer nézhető közepes film lett a végeredmény, Oda pedig kaphatott volna testhezállóbb szerepet is karrierje 20 éves évfordulójának elismeréséül...

iMDB