Mivel érzem, hogy túl szőrösszívű voltam a filmmel, és többen is jelezték, hogy írnának róla, így a követekező sorok más-más véleményeket fognak megfogalmazni az érintett munkáról. Pofátlan módon akkor kezdem én:

Legtöbbünk ismeri Ricky-t, Tetsuo-t vagy Ichi-t. Eme úriemberek jelképezik számunkra az ázsiai mozi azon extrém vonulatát, mellyel gyakran azonosítják az ottani filmgyártást. Az igazság viszont az, hogy a fiúk lassan nyugdíjba mehetnek, hiszen nem mai gyerekek már, s feltűnt az új generáció, egy ifjú trónkövetelő. Ráadásul nőnemű.

A The Machine Girl a rendező, Noboru Iguchi szerint egy „gaijin” crossover, de mit is jelent ez valójában? A gaijin magyarázata egyszerűbb, hiszen aki látta a Shogun c. sorozatot annak idején, abba mindenképp beleégett eme kifejezés, s jelentése: a japánok ezt a szót használják a külföldiekre, s a teljes képhez hozzátartozik, hogy nem túl hízelgő a kicsengése. A crossover (keresztezési pont) már némileg több magyarázatot követel. A szuperhős képregények világában azokat a kiadványokat nevezik crossovernek, melyben két, külön sorozatnak örvendő hős egy füzetben találkozik. Csak egy egyszerű példával élve ilyen mondjuk a Superman vs. Batman. De hogy is kerül ez ide? Tarantino már évek óta nyíltan beszél filmötleteinek Japán-orientáltságáról, de erre a szigetországból válasz még nem érkezett. Eddig.

Félreértés ne essék! Míg Tarantino a japán filmek hátterét használta fel arra, hogy sikeres legyen a hazai közönségnél, Iguchi nem klasszikus amerikai példákra épít, hanem saját hazája filmművészetét szeretné a külföldi (gaijin) közönségnek eladni, kihasználva a kollégája által teremtett csatornát, s rájátszik annak stiláris eszközeire is. Vegyük rögtön a forgatókönyvet, melynek alapja egy klasszikus bosszú-történet. Egy középiskolás lány öccsét az osztálytársai szó szerint halálra szenyózzák (elnézést, de a mai napig nem találtam rendes kifejezést a magyarban a bullying-ra). A lány természetesen bosszút esküszik, ám hamar kiderül, hogy a srácok főnöke egy nindzsa-jakuza család egyetlen gyermeke, mely család egyébként Hattori Hanzo egyenes ági leszármazottja. A feldühödött, bosszúszomjas nőstényfarkast ez persze nem állítja meg, ám némileg lelassul, mikor egy véletlen incidens folytán elveszti jobb kezét. Szerencséjére alkarja helyére gyors-friss szerez egy géppuskát és indulhat az iszonyatos vérengzés.

Akkor körülbelül szerintem mindenkinek meg is van, honnan nyert inspirációt Iguchi a történethez, de lépjünk tovább. A végtagcsonkra szerelt géppuska ötletére már az előzeteseken is felkapta mindenki a fejét: „Ez tiszta Grindhouse nyúlás!” A probléma ezzel csak az, hogy Rodrigez Planet Terrorja körülbelül egyszerre készült a Machine Girl-lel, így ha Iguchi nem használt ipari kémeket, nem igazán lehetett fogalma a géppuskalábú lányról. Természetesen a film - főleg amerikai - reklámozásánál már okosan kijátszotta ezt az ütőkártyát, olyannyira, hogy az ottani DVD menüje erősen az említett film tipográfiai és zenei megoldásait indigózza. Ettől függetlenül a The Machine Girlnek nem sok köze van a valódi grindhousehoz, azaz a '70-es évek amerikai trash-mozijaihoz, annál inkább mindenféle japán film-toposzhoz.

Iguchi szándékát, miszerint kilépni Japán határain és megragadni az ottani közönséget, mi sem példázza jobban, mint az a sok felszínes elem, amivel teleszórta filmjét. Van itt nindzsa, jakuza és természetesen szamurájkard is, de persze akadnak Ultraman-es tokusatsu beállások és persze iskolás lány, egyenruhában. Mind-mind olyan motívum, melyet egy gaijin könnyen beazonosít. Ezt mind összeturmixolta és hozzáadott egy jó adag, nem akármilyen, öncélú erőszakot és némi beteg humort. A végeredmény meglett, a filmet imádták külföldön, hihetetlen gyorsasággal érte meg a DVD kiadást, a kérdés csak az, hogy rendben van-e így? Rendben van-e, hogy a rendező a végtelen gusztustalanságba torkolló vérengzést humorral akarja elütni, s a poénok közül a legtöbben egy iskolás lánnyal történő nekrofil közösülésre való felszólításon örvendeztek a legjobban? Rendben van-e a szülő-gyermek viszony és szeretet betegesen véres meggyalázása és nevetségessé tétele? Talán egy szűk közösségnek elfogadható lehetne, ha mindemögött állna valami plussz, valami újszerű. De hol van a Ricky-Oh kommunista bája, a Tetsuo hihetetlen képi és zenei világa, vagy az Ichi the Killer félelmetes karakter-kidolgozása? Sehol. Van viszont pornós stáb, olcsó HD video felvétel gagyi filterrel, középszerű színészek és annyi értékelhető rendezői produktum, amit a két kezemen meg tudok számolni.

A The Machine Girl véleményem szerint egy túlértékelt trash mozi, igen sok rendezői kreativitással, ami sajnos nem a film minőségében, hanem eladhatóságában nyilvánult meg. Tény, hogy vannak jó pillanatai (pl. a képregényszerű karakterek, melyek rövid ideig tényleg szórakoztatóak), de egészében egy olcsó, hatásvadász mozi, melyben nem találunk semmi olyat, amit már ne láttunk volna. Szélsőséges eszközökkel pedig nem lehet az ötletet pótolni.


user1:

A pornós múlttal rendelkező színészek és rendezők által készített művek gyakran igen alacsony színvonalat képviselnek. Ez leginkább annak köszönhető, hogy nem rendelkeznek kellő tapasztalattal ezen a területen, netalántán tehetségük sincs a színészethez/rendezéshez így nem futja nekik sokra az igazi filmek esetében. Ilyenkor sokuk dönt úgy, hogy az eredeti profiljukhoz hűen inkább egy exploition-nel próbálkoznak, ami a műfaj követelményeit tekintve akár még átlagon felüli is lehet, ha megmarad annak, aminek szánták. Baj akkor van, ha megpróbálnak művészkedni ott, ahol nem lehet, esetleg el is felejtik a meztelenkedős jeleneteket, ezzel másnak álcázva a filmet, mint amit elsőre gondolnánk róla. Így eshetett meg, hogy Noboru Iguchi gépfegyverrel szaladgáló hősének története rendkívüli módon emlékeztet a Sukeban Boy-ra (Iguchi egy korábbi alkotása, mindenképpen ajánlott darab), ahhoz képest azonban mégis gyengébb eredménnyel végez.

Lássuk miről is szól a film. Egy átlagos diáklány egyszem testvérével él együtt, és szülők hiányában egyetlen igazi célja, hogy vigyázzon rá. Sajnos későn tudja meg, hogy kisöccse összeszűrte a levet a helyi bűnbanda egyik fiatal vezéralakjával, ami később a halálát okozza. A lány elhatározza, bosszút áll testvére gyilkosain. Első próbálkozása szerencsétlenül zárul, elveszti a fél kezét, későbbi segítői viszont pótolják azt egy szemrevaló, hatalmas géppuskával, amivel már jóval hatékonyabban lehet osztani a halált.

A rendkívül jól sikerült indítás kellő dinamikát ad a filmnek, alig várjuk, hogy lássuk, mi lesz még ezután. Kár, hogy a film nem képes tartani ezt a szintet. Nem arról van szó, hogy ne lenne szórakoztató a fröcskölő művér, a szemmel láthatóan mű testrészek hullása, (ami ebben az esetben határozottan a hangulatot fokozza...) vagy az igazán élvezetes háttérzene, inkább csak arról, hogy az alkotók ellőnek minden puskaport a film első harmadában, és a befejezésre már nem sok marad nekik. Igazi tartalom nélkül unalomba fullad, ami addig mulatságos volt. Ha esetleg kaptunk volna még néhány leszakadó iskolás egyenruha alól előbukkanó női testet is, talán kitart végig a mozi. Ezt most nem azért írom, mert egy ilyen film feltétlen tartozékának tartanám a meztelen lányokat, hanem mert a hangulat olyannyira emlékeztet egy valódi exploition-re, hogy szinte várja az ember, mikor történik majd valami hasonló. A vérengzés is inkább poénos és felszabadult, a zene lendületes, a főhős lány végig iskolás uniformist visel, és a szövegek is olyannyira komolytalanok, hogy a film egyáltalán nem passzol az IMDB-n megjelölt „Action Horror” műfajba. Egy horrorral köszönőviszonyban sincs. Iguchi viszont most komolyabb filmet akart rendezni, talán hogy megnyerje magának a külföldi, leginkább az amerikai közönséget. Ettől függetlenül nem képes többet adni, mint amit korábbi műveiben, sőt, a fentiek tükrében ez a film éppenhogy nélkülözi mindazt, ami talán megmenthette volna. A marketing volt az, ami mindenképpen nagy dícséretet érdemel.

A Machine Girl így nem más, mint egy szexuális vonatkozásaitól mentes exploition mozi, amiben a vér, és az erőszak, egyébként (műfajra jellemzően) rendkívül primitív, és humoros megjelenítése adja az alapot. Ha ilyen szemmel vizsgáljuk a filmet, nem is annyira rossz, illetve egyszeri megtekintésre mindenképpen alkalmas. A nézőnek azonban joggal lehet némi hiányérzete, amit ügyesebb színészekkel, esetleg hatásosabb dramaturgiával ki lehetett volna tölteni, de ha már azzal nem is, néhány meztelen lánnyal biztosan... Iguchi nyilvánvalóan nem képes elszakadni attól a műfajtól, ahova ennek a filmnek is kerülnie kellett volna. A reklám azonban jó volt, és megtévesztő. Sokat vártam tőle, de nem azt kaptam, amire számítottam.


Ramiz:

Megrögzött zsánerfilmes vagyok, egészen pontosan rettentően értékelek mindent, ami igazán szórakoztatni képes - többre, mint a túl sokat markolni szándékozó szerzői vallomásokat, vagy a félresikerült, unalmas, nagyköltségvetésű mainstream filmipari beruházásokat (figyelem, az iménti jelzők nem az (igen értékes) szerzői filmek, vagy széles közönséget megcélzó blockbusterek összességét minősíti, hanem csak azok egy halmazát jelöli ki). Természetesen az ebből fakadó, hibákkal szembeni elnézéssel csínján kell bánni, a Machine Girl-t azonban bátran a jól sikerült alkotások közé sorolom, amely temérdek megidézett Nagy Öreg film vigyázó tekintete előtt is képes megtalálni saját hangját.

A leglényegibb jellemzőket két nagy popkulturális áramlat jelöli ki: nyugatról - az USA-ból - a (napjainkban világszerte egyre népszerűbb és egyre gyakrabban újrafelfedezett és -felhasznált) grindhouse, keletről - Japánból - pedig a képregény-feldolgozások, azaz anime live action alkotások adják a Machine Girl legfontosabb alkotóelemeit.

Az előbbi tűnik szembe elsőnek: a főcím, az in medias res mészárlásjelenettel megindított történet, a tökös-pörgős zene, a kimerevített képek egyértelmű grindhouse stíluselemek, mint ahogy maga a főcím és a plakát is erre utalt. Az amerikai Grindhouse: Terrorbolygó című filmmel való hasonlóságot éppen ezért - akár szerencsétlen véletlenről, akár valamilyen irányú infó-kiszivárgásról van szó - kár túlhangsúlyozni, mivel tulajdonképpen mindkettő film ugyanabba az irányba mutat hivatkozásképpen, s ezért a hasonlóság is csak a '60-as, '70-es évek amerikai alkotásainak fontosságát hangsúlyozza ki igazán a mai nyugat-kelet tengely mentén vizsgálható trendek helyett.

A japán anime-adaptációk a látványhoz és a karakterekhez tettek hozzá a legtöbbet: extravagáns ruhák és frizurák, középiskolás, ördögien gonosz jakuza-srác, vagy éppen a nem lanyhuló mániával fetisizált, elmaradhatatlan iskoláslány-egyenruha mind ismerősek lehetnek már. Még az erőszakábrázolás is absztrakt, stilizált a csonkolás, a sérülések, komikusan túlzott a vér fröcskölése. Több helyen eszünkbe juthat Miike őrült remekműve, a Yamamoto Hideo mangából adaptált Ichi The Killer (Koroshiya), de a rendező megidézi konkrétan is a híres hosszában kettészelős jelenettel.

Az idézéseknek ezzel nincs vége: a Machine Girl, akár féktelen, huncut, kifelé kacsintgatós örömében, akár valamiféle posztmodern intertextuális indíttatásnak engedve, temérdek mozgóképes utalást szór a néző elé. Bruce Lee legendája egy fél másodperces mozdulatban tűnik fel, Jackie Chan-é a régebbi kung-fu filmjeire jellemző "szigorú mester vicces módon edzi a tanítványt" jelenetben, a Master Of The Flying Guillotine című kung-fu / grindhouse klasszikusból a címbeli fegyver beemelése egyértelmű, az Ash láncfűrész-eszkábálása előtt tisztelgő sufniban összetákolt művégtag-fegyverekre pedig szinte már számít is az ember az Evil Dead 3-éhoz hasonló kinézetű poszter után. A Hellraiseres kínzásjelenetre pedig nem lehet mit mondani (mint ahogy arra sem, hogy a fickó túléli) - nagyon ott van.

A fenti tisztelgéseknél azonban többet ér talán a tény, hogy a rendező nem fullad beléjük, és a brutális, fekete humorral, iróniával, vérengzéssel, akcióval és a félig komoly(an kihasznált - exploitation!), félig amolyan japános paródia-elemekkel (az egyik középiskolás srác anyját játszó színésznő aligha lehet több huszonegynéhánynál...) teli film meg tud állni a saját lábán, és a sorra érkező, elborultabbnál elborultabb ötletekkel, extravagáns képi megoldásokkal (az utolsó jelenet fényhatása baromi hatásos lett) szórakoztatja a nézőt, miközben egy komolyan vett motívummal - minden szülő csak a gyermekéért harcol, és mindent megtenne a (természetesen értelmetlen) bosszúért - még egy kis egyéni ízt is csempész az önfeledt gore-festbe. Bakik, túl sok kölcsönvétel, B-filmes megoldások ide vagy oda, én ezt is nagyon értékelem.

imdb