Truck Drivers No One Can Stop Me (Torakku yarou Goiken muyou) (1975)
1975 környékén a Toei könnyedre hangolt akciófilmjei szinte futószalagon kerültek ki a filmstúdiók mélyéről. A pink filmek hullámának lecsengésével az azzal a műfajjal befutott alkotóknak is meg kellett újulniuk és ez talán Suzuki Norifumi-nak sikerült legjobban. A rendező remekül ráérzett arra, hogy mit lehetett és volt érdemes átvenni a szoftpornók világából a többi műfajba, ráadásul ügyesen tudott a különféle témákhoz is hozzányúlni. Ennek megfelelően 1975-ben a méltán elhíresült The Killing Machine mellett elkezdte a szép hosszúra nyúlt Truck Drivers saga leforgatását, amiből 1979-ig bezárólag összesen 10 rész készült el.
A kamionosok átlagember számára szinte megfoghatatlan világa persze máshol is foglalkoztatta a filmeseket, elég csak a Magyarországon is népszerű Bud Spencer/Terence Hill páros teherautós sztorijaira, vagy az olasz TIR tévésorozatra gondolni. A behemót autók, a bunyótól sem visszariadó, sokszor magányos férfiak és az elmaradhatatlan gyönyörű nők, akikbe időnként belehabarodnak, világszerte vonzották a nézőket. A recept egyszerű, Suzuki pedig szinte tökéletesen ki is használta a lehetőségeket.
A történet két fuvarozó barát kalandjait mutatja be, akik ahogy az már lenni szokott, teljesen eltérő habitusú figurák. A First Star-t vezető Hoshi Momojirou és kollégája, Jonathan rendszerint együtt róják az utakat és együtt töltik idejük javarészét. Jonathan házas ember hét poronttyal, míg Hoshi rendszeres látogatója a különféle lányokat foglalkoztató alvilági helyeknek, ám szinte minden egycsapásra megváltozik, amikor a törzshelyüknek számító kajáldában egy új, gyönyörű, ám titokzatos múltú pincérnő kezd el dolgozni.
A sztori fantasztikus hangulattal indít, amit tovább fokoz az, hogy (korabeli szokás szerint) a főcímdalt maga a főszereplő, a zseniális Sugawara Bunta énekli. A látványosan felcicomázott teherautók, a kamionosok közötti súrlódások, a „párbajra” hívás mind-mind ugyan ismerős lehet az 50-es, 60-as évekbeli amerikai filmekből, amikben a helyi fiatalok szórakoztak hasonló módon, igaz, ők sima autókkal, de aki játszott jó régen a Street Rod című játékkal, annak egyből nosztalgikus hangulata támad Suzuki alkotását figyelve is. A remek hangulat tulajdonképpen csak a film vége felé törik meg egy kicsit, amikor talán túlságosan is nagy fordulattal átmegy a műfaj akcióvígjátékból drámaira, de véleményem szerint ez még bőven belefér. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a pink filmek királya nem hazudtolta meg magát, csak egyetlen jelenet erejéig ugyan, de azért sikeresen beillesztette a meztelen lányokat is a történetbe.
Mint a korabeli japán filmekben általában, úgy itt is szenzációs a színészi játék. Sugawara Bunta tökéletes a szerepben, mind komikusként, mind akciósztárként, mind drámai színészként remekel, nem véletlen, hogy a szerepért megkapta (igaz, többedmagával) 1976-ban a Blue Ribbon Award-ot. Aikawa Kinya a barát kicsit komikus szerepében szintén nagyszerű, kettejük párosa nyugodt szívvel nevezhető telitalálatnak, míg az eye candy szerepekben Natsu Junko és Fuji Junko tündökölt.
Mit is lehetne még mondani a Truck Drivers nyitó epizódjáról? Tulajdonképpen bőven elég róla annyi, hogy aki csak teheti, nézze meg, mert nagyszerű szórakozást nyújt, arról nem is beszélve, hogy a japán film egyik legnagyobb figurájának remek játékát is élvezhetjük benne. A rendező pedig ügyes kézzel illesztette bele a humoros, az akciódús és a drámai elemeket a történetbe, bár ez utóbbit talán kicsit túlságosan is előtérbe tolta a végére. Annyi baj legyen, így is nagyszerű munka!
eredeti cím: トラック野郎御意見無用
iMDB