Ázsiafilm

A japán tinédzserek életével kapcsolatosan a nyugati világban általában a túlzott stresszt és iskolai igénybevételt, az öngyilkosságokat és egyéb, kissé hatásvadász dolgokat szoktak kiemelni, újságcikkekben foglalkozni. Könnyen lehet, hogy ez így is van és az életük nem túlságosan rózsás, de aki egy kicsit is járatos a japán tinédzserfilmek világában, az azért hamar arra a következtetésre juthat, hogy azért jópár olyan dolog is történik velük, amit innen a világ túlsó feléről is megirigyelhetünk. A The Night Picnic hátteréül szolgáló nagy iskolai esemény is valami ilyesmi, mégha még elolvasni is fárasztó, hogy min mennek keresztül közben a diákok.

A színhely szokás szerint egy elragadó szépségű kisváros, aminek középiskolája az évenként megrendezésre kerülő sétafesztivált rendezi meg éppen. A diákoknak ezen a fesztiválon 24 óra alatt 80 kilométert kell legyalogolniuk, persze a túra több részre van osztva és igazi japános szervezettségre utal, hogy még egy mentőautó is kíséri őket közben (ennek amúgy fontos szerepe is van a sztori során). A főszereplők között van egy fiú és egy lány, akik között már az első pillanatoktól kezdve érezhető, hogy van valami kapcsolat, ám nem mernek egymáshoz közelíteni. Társaik is érzik és tudják ezt, így különféle trükkök segítségével igyekeznek összehozni őket. Közben pedig jópofa mellékszálak egész sora színesíti a történetet, amik során fény derül a tavalyi év „urban legend”-jére, azaz a senki által sem ismert diák személyazonosságára, megtudjuk, miért tekintik fontosnak a diákok ezt az egész eseményt, valamint egy Amerikába szakadt volt osztálytársuk rejtélyes levelének tartalma is idővel értelmet nyer.


Talán már megemlíteni sem érdemes, de mint szinte az összes magas színvonalú japán film esetében, úgy itt is egy többszörös díjnyertes regény, Onda Riku 2004 júliusában megjelent írása szolgáltatta az alapokat. Ennek megfelelően a forgatókönyvet és a rendezést is magára vállaló, rutinos tinédzserfilm készítő Nagasawa Masahiko-nak (Thirteen Steps, Way of Blue Sky) nem volt túlságosan nehéz dolga, hiszen a remek történetvezetés és a kidolgozott karakterek adottak voltak, „mindössze” annyi volt a feladata, hogy a remek hangulatot át tudja ültetni a mozivászonra. Természetesen ez sikerült is neki, ugyanis hiába néz ki elsőre a történet kicsit unalmasnak (mi érdekes van abban, hogy egy rakat diák gyalogol?), az okosan szőtt sztorinak és a valóban emberi, egymásra is odafigyelő karaktereknek köszönhetően a mintegy 2 órás alkotás az elejétől a végéig leköti a nézőt.


A főbb szereplők szinte mindegyike ismerős arc lehet már más ismert filmekből. Többek között Tabe Mikako a Super Monkey-ből, Emoto Tasuku a The Graduates-ből, Ikematsu Sousuke az Udon-ból, Kanjiya Shihori a Swing Girls-ből, Kaku Tomohiro az All About Lily Chou Chou-ból, de rajtuk kívül is még olyan nevek játszanak kisebb-nagyobb szerepeket, mint Kato Rosa, Nishihara Aki, Matsuda Madoka és Takaba Ai. Hozzátenném, hogy a színészi játék ugyan nem rossz, de néhány jelenetben már-már zavaróan harsány és kissé erőltetett (pl. a rocker gyerek reakciói, vagy a lányoké, amikor Takako mamája közli velük a nagy hírt), de egyrészt ez még bőven belefér, másrészt valószínűleg mindenkinek vannak hasonló emlékei egy-két kissé hibbantabb osztálytársról a tinédzserkorából, így akár még a hitelesség emeléseképpen is felfogható mindez.


A Yoru no Pikunikku tehát hozza mindazt a magas színvonalat, ami elvárható mind a japán drámáktól, mind a tinédzserfilmektől és elsősorban a hangulata az, ami megfogja a nézőt. A magam részéről mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a sulis sztorikat, biztosan nem fog csalódni benne.