Ázsiafilm

Ez egy nagyon aranyos, egyben gyönyörű film. De tényleg. Azt a már-már mérhetetlen naivitást, amit beleszőttek a történetbe, nem is lehet más szavakkal kifejezni. Már a cím és a poszter önmagában is árulkodó, hogy mire lehet számítani a bő másfél óra alatt, de igazán értékelni csak úgy lehet, ha végignézi az ember. Mint yakuzafilm, talán kicsit gyengusz és elemeiben már ismerős innen-onnan, de stílus és szórakoztatás terén szinte verhetetlen, arról nem is beszélve, hogy a talán legstílusosabb gengszterarc, a nagy Sugawara Bunta játsza a címszerepet.

A történet elején egy fura, törvényen és csoporton kívüli magányos yakuzákból álló álarcos csapat sajátos módon szerez meg egy nagyértékű drogszállítmányt, a találkozón tárgyalás helyett ugyanis a náluk lévő golyószóróval lelövik a drogdílereket. A szállítmányt elrejtik, azonban természetesen mind a rendőrség, mind a rivális yakuzák keresni kezdik a tetteseket. Ahogy lenni szokott, a yakuzák hírszerzői jobbak, ám (egy ideig legalábbis úgy látszik) a gépfegyver mindenre megoldást nyújt. Azonban a túlerő és az amerikaiak idővel sarokba tudják hősünket szorítani, aki így kénytelen biztonságos helyre, a börtönbe menekülni, ám a bosszúja így is mindenkit elér.


Már a kezdő képsorokból tökéletes bevezetőt kap a néző abból, hogy mire számíthat a másfél óra során, a főcímzenét ugyanis a gépfegyver zakatolása festi alá, a látvány pedig önmagáért beszél. A ruházata alapján úgy nagyjából a 20-as évekből a 70-es évekbe teleportálódott főhős figurája telitalálat, akit Sugawara Bunta elsőosztályúan, elegánsan és roppant stílusosan játszik el. A sztori maga a gengszteres krimik és a bosszúfilmek jellegzetes sablonjait követi, annyira nem átütő erejű, mint Fukasaku Kinji korabeli alkotásai, de a szórakoztatáshoz bőségesen megfelelő.


Sajnos néhány elem túlzottan is ismerős lehet korábbról, elsősorban a drog elrejtésének módja és helyszíne, ami egy az egyben megegyezik Suzuki Seijun Underworld Beauty-jának eszköztárával, valamint a börtönbeli barátság, ami távolról a Delinquent Girl Boss Worthless to Confess-re emlékeztet, igaz, itt sokkal kidolgozottabban van megoldva. Ami viszont külön jópont, az az anya és fia kapcsolatának dramatizálása, ez ugyanis a főhőst a megközelíthetetlen akciósztár helyett jóval emberibbé varázsolja, aki egyrészt rajongva szereti a kedves mamát, másrészt viszont nem is tud a helyzettel mit kezdeni, hiszen anyja egyik szíve választottját sem volt képes megtűrni maga mellett.


A technikai kivitelezés a zseniális és a röhejes között ingadozik. A nyitójelenetben van egy autós gázolás, amiben van egy vágás, ami annyira látszik, hogy biztosan minden nézőből egyből mosolyt fakaszt, az élő ember helyett odarakott gumibábu látványa pedig leírhatatlan. Mint a 70-es évekbeli akciók általában, úgy ez sem nélkülözi az exploitation elemeket, ám mivel relatíve későn, 1978-ban készült, így ezek már eléggé háttérbe lettek szorítva. Azért két igencsak dekoratív küllemű hölgy idomaiban így is lehet gyönyörködni és a gyilkosságok, kínzások, verekedések terén sem lazsált a stáb. A börtönös részek viszik a prímet benne (egy körfűrész még egy kezet is levág), a gőzfürdőben halálos nyugalommal bemutatott gyilkosság sem semmi és persze nem szabad megfeledkezni Sonny Chiba néhány perces remek cameo beugrásáról sem.


A Machinegun Dragon tehát azon yakuzafilmek közé tartozik, amik elsősorban nem a sztorijukkal, hanem a stílusosságukkal nyűgözik le a nézőt. Aki szereti a 70-es években forgatott, elemeiben durva, de mégis kicsit könnyed hangulatú krimijeit, az mindenképpen tegye gyűjteménye részévé, továbbá tökéletes kiindulópont a zseniális Sugawara Bunta munkásságával való ismerkedéshez. Mindezekkel együtt is nagyjából az mondható el róla, mint az újabbkeletű hongkongi akciófilmekről, hogy ugyan remek és könnyed szórakozásra nyújt lehetőséget, ám azért igencsak feledhető alkotás.

eredeti cím: 横浜暗黒街マシーンガンの竜
iMDB