Ázsiafilm

Léteznek olyan alkotások, amelyek egy-egy nemzedéknek meghatározó moziélményt jelentenek, igazi kultuszfilmekké válnak. Az okok igencsak különbözőek lehetnek, így maguk a filmek is. Még az sem biztos, hogy a legmagasabb esztétikai kategóriába sorolnák őket a hivatásos ítészek, de ez a rajongótábort egy cseppet sem szokta zavarni. Az itt ismertetésre kerülő filmről nyugodtan ki merem jelenteni, a 70-es években megszerzett hírneve máig töretlen az idősebb korosztály szemében. Az eredeti címet elhagyva (amely a bíborszínű kardhüvelyre utalt), nálunk végül A KARDFORGATÓNŐ címmel indult el hódító útjára.

Menekülő család rohan a viharos éjszakában, s egy kislány lemarad. Villám csap le, megvakul. A pusztulásra ítélt gyermeket egy jó útra tért jakuza neveli addig, amíg a múltja a vesztébe nem sodorja. Egy vándorló ronin menti meg az ifjú hölgyet, aki felismeri a különleges képességeit, és megtanítja vívni. Oichi esküt tesz, hogy a jótettekért viszonzásul csak igaz ügyért húz kardot, amire a vártnál hamarabb kényszerül. Közben lankadatlanul keresi az elveszett családját és a nevelőapja gyilkosait. A megoldás nem várt módon közelít, s halálos veszélyt rejt. A lány olyan döntésre kényszerül, ami az egész további életét meghatározza…

A szocializmus idején az állami cenzúra gondosan ügyelt arra, hogy semmi ne zavarja a moziba járók csendes unalmát. Néha viszont át-átcsúsztak olyan filmek, amelyekről a nagytekintélyű elvtárs-urak nem gyanították, hogy elemi erejűek lehetnek. A Sochiku filmje valahogy kikerülte a vigyázó tekinteteket, bejutott a magyar mozikba és nagyot durrant, hogy mai szófordulattal éljek. Akkorát, hogy kínos lett volna simán betiltani, mert bár a leglehetetlenebb időpontokban és helyeken tűzték műsorra, csak protekcióval lehetett rá jegyet keríteni. (Nota bene: A piacgazdaságból ízelítőt kaphattunk, erről gondoskodtak a jegyüzérek.) A „KARDFORGATÓNŐ” a vetítési jogok lejártáig töretlen diadallal folytatta az útját, melyhez Kudo Eiichi valószínűleg szintén véletlenül átcsúszott mozija társult, a HALÁL ERŐDJE (Fort of Death). Ez a két mozi az akkori fiatalabb korosztály számára megalapozta a japán filmművészet megdönthetetlen tekintélyét, pedig az igazi nagy alkotások (még) nem kerültek forgalmazásra.

Nézzük a siker okait. Igazi, thriller elemekkel átszőtt kalandfilm, mely tagadhatatlanul használ hatásvadász elemeket, de jól csinálja, és mértékkel alkalmazza őket. Az egzotikus (akkoriban ritkán látható) környezet, a burjánzó színvilág, a hol érzelgős, hol fenyegető légkör, maga az a tény, hogy a jók is hullnak, a húsba vágó kardok felerősített hanghatásai és a literszámra fröccsenő vér lenyűgöző hatású volt a nagy mozivásznakon. (Ne a mai igényekkel tessék nézni, az egy másik világ volt. Magát a történetet persze a Zatoichi sorozat ihlette, bár  ezt akkoriban csak legfeljebb 1-2 külföldön megfordult kritikus tudhatta.) A történet a realitás és a vadromantika igen profi kombinációja, az ember hajlandó elnézni a nyilvánvalóan "kicentizett" fordulatokat, mert összességében működik a dolog. A rendkívül látványos, balettszerű, de szakmailag tökéletes harci jelenetek máig lenyűgözők. Az európaitól eltérő, az ilyen típusú kalandfilmekre kidolgozott színészi játék szintén unikum volt akkoriban. Különösen a főszereplő hölgy kiváló. Akik a Lady Snowblood és a Sex and Fury ismeretében azt hiszik, már láttak hiteles női szamuráj vívást, igencsak meglepődnek, ha valaha sikerül megnézniük Oichi kalandjait. Igazából máig sem készült ehhez hasonló alkotás, amely valóban azt a technikát mutatja be, ahogyan a szamuráj nők küzdöttek.

Itt el is értünk egy lényeges ponthoz, amely világossá teszi, hogy nem koppintásról van szó. Oichi nem jakuza, nem kötődik a világukhoz semmilyen formában, a társadalomban más utakon jár. Szamuráj tanította vívni és adta át az erkölcsi alapelveit. Konfliktusai nagy része az akkori társadalom valós problémáihoz köthető. Színészi megformálása is teljesen más, mint Zatoichié. A szépséges Matsuyama Yoko végig nyitott szemmel, pislogás nélkül játssza a vak kardforgató nőt, ami valami teljesen egyéni karaktert teremt. Tágra nyílt szeme, maszkszerű, mozdulatlan arca fölöttébb hatásos az összecsapásoknál, míg a hétköznapi jelenetekben nagyon is élő a mimikai játéka. Kiválóak a partnerei, akik közül a Three Outlaw Samurai-ból ismert Nagato Isamut okvetlenül meg kell említeni, már csak a fantasztikus vívójelenetei miatt is. A kivitel és a rendezés színvonala szintén felülmúlja a szamuráj kalandfilmek átlagát. A filmstúdió áttörést akart elérni az európai és az amerikai piacon, ennek megfelelően egy hatásos, a japán egzotikumot őrző, de azért nemzetközileg jól eladható egyveleget hozott össze. A recept bevált, a mozi komoly pénzügyi sikernek bizonyult, kalandfilmként pedig kultusz státusba emelkedett.

Talán lesznek, akik úgy érzik, a film a művészi értékeihez képest az érdemeinél hosszabb ismertetőt kapott, van is benne igazság. De, mint azt az elején írtam, ez egy igazi „kultmozi” a világ számos országában, nálunk is, talán mégis megér ennyi tárhelyet.  Személyes érzelmi érintettség folytán nehéz reálisan értékelnem. A valóság az, hogy nem magasröptű alkotás, de határozottan megvan benne az, amit fílingnek nevezünk. Profin összerakott elemei máig működő képesek, bár mára ma már biztosan nem tudja azt az elemi erejű hatást adni, mint amit a maga korában biztosított. Ezzel együtt minden szamurájfilm rajongónak kötelező darab.

Főszereplők: MATSUYAMA Yoko; NAGATO Isamu; ARAI Chizuko; TATARA Yun; AMATSU Bin
Rendezte: MATSUDA Teiji
(1969, 90 perc)
(imdb)