Ázsiafilm

A Tokyo Tower volt 2007-ben az a japán film, ami körül a legnagyobb hype keletkezett. Mindez természetesen egyáltalán nem volt véletlen, hiszen a forrásául szolgáló regény, azaz a szerteágazó tehetségéről elhíresült japán híresség, Lily Franky önéletrajzi ihletésű, édesanyjához fűződő viszonyát taglaló alkotása két évvel korábban óriási bestseller volt. Mind a több mint 2 milliós eladott példányszám, mind a Honyataishou nagydíja, mind pedig a könyvet kiadó Fusousha cég reklámkampányának részeként hangoztatott szöveg (magyarra fordítva kb. úgy hangzott, hogy ha nem szeretnénk, hogy sírni lássanak bennünket, vonaton ne olvassuk a könyvet), csak fokozta a várakozásokat. Ekkoriban persze még híre hamva sem volt annak, hogy a történetből film lesz...

Az persze egyáltalán nem volt kérdéses, hogy képernyőre kell adaptálni a témát, hiszen a siker mindenképpen garantáltnak ígérkezett. Elsőnek a Fuji TV lépett és 2006 vége felé egy úgynevezett tanpatsu-t, azaz tévéfilmet készített, ami november 18-án került műsorra. Több nagy sztár is játszott a tévés változatban, köztük olyan nevek is, mint Hirosue Ryouko, Takenaka Naoto, Otsuka Nene és Kiki Kirin is, azonban az egyik mellékszerepet alakító Yamamoto Keiichi jeleneteit újra kellett forgatni, hogy kihagyják a végleges változatból. Az úriember ellen ugyanis nemi erőszak vádjával eljárás indult, a helyét pedig a Mamiya Brothers-ből ismerős Tsukaji Muga vette át.


Nem sokkal ezután egy 11 epizódból álló folytatásos sorozat is műsorra került, teljesen kicserélődött stábbal, akik közül mindössze a tajvani Wilson Chen tartozik az ismertebb nevek közé. A dorama elsősorban a jelenben zajló eseményekkel foglalkozott (ez a későbbiek során tárgyalt filmmel kapcsolatban fontos információ!) és átlagosan mintegy 15%-os nézettséget ért el, ami ugyan nem kiemelkedő, de sikertelennek sem mondható.


Természetesen ekkoriban már készen álltak a tervei a moziváltozatnak is, amihez a Shochiku Eizo Company dicséretes méretű költségvetést tudott előteremteni, így minden feltétel adott volt ahhoz, hogy egy igazi blockbustert hozzanak össze. Ismételten szinte teljesen lecserélték a szereplő stábot, sok-sok valódi húzónevet szerződtettek a főszerepekre, köztük a regényíró Lily Franky-re külsejét tekintve emlékeztető Odagiri Joe-t, Okan, azaz az anya szerepére Kiki Kirin-t, míg Okan fiatalkori önmagának szerepére Kiki lányát, Uchida Yayako-t (ami nagy ötlet volt a producerektől egyébként!).


A történet terén is igyekeztek újítani. Míg a tévésorozat alapvetően a jelenben zajló eseményekre koncentrált, addig a moziváltozatban, kihasználva az úgyis az utóbbi időben nagyon népszerű nosztalgiázós hangulatot (lásd Always, Yellow Tears vagy éppen Bubble Fiction), tág teret szenteltek a főszereplő gyerek- és fiatalkorának bemutatására is ( egyébként akárcsak az Always-ben, a Tokyo látképét meghatározó építmény itt is gyakran előtérbe kerül). Megismerhetjük azt, hogy hogyan és miért költözött külön az anya és fia a felelőtlen és részeges apától, hogy hogyan látta gyerekként hősünk anyja társkereső próbálkozásait és apja furcsa természetét, bepillantást nyerhetünk az iskolai kollégiumi életébe éppúgy, mint a kezdeti munkakeresési gondjaira, valamint tanúi lehetünk annak, hogy hogyan talál egymásra hosszú évek után újra anya és fia. Mindezt olyan technikával ábrázolják, hogy a különböző emlékek szépen, egyfajta flashback-ként, a jelenben zajló események közepette jelennek meg.


Általában a blockbusterek legnagyobb hibája az szokott lenni, hogy túlságosan is meg akarnak felelni a nézői igényeknek. Amennyiben drámai hatást kívánnak elérni, akkor minden eszközt bevetnek arra, hogy megríkassák a közönséget, ha meghökkentés a cél, akkor biztos, hogy a szereplők hihetetlen helyzetekbe kerülnek és így tovább. A Tokyo Tower és a rendező, Matsuoka Joji legnagyobb erénye, hogy sikeresen ellenállt ezeknek a hatásfokozó trükköknek és nagy költségvetés és blockbuster ide, vagy oda, meg tudták oldani, hogy a történet „földhözragadt”, emberközeli és életszagú maradjon. Persze minden benne van, ami ahhoz kell, hogy a néző jól szórakozzon a majd’ két és fél órás játékidő alatt. Szinte ciklikusan, kínos precizitással kiszámított időközönként váltakoznak a humoros, a megható, az elgondolkoztató és fájdalmas pillanatok (ez utóbbiak általában a már idős édesanya betegségéből fakadnak), de mivel mindez tökéletes harmóniát alkot, így szinte fel sem tűnik. Hasonlóképpen elismerés illeti a stábot azért is, hogy egyik szereplőt sem igyekeztek sem kisarkítani, sem idealizálni, mindegyik karakter emberi és esendő, valamint ami a legfontosabb, szerethető maradt benne.


Az eddig leírtak alapján egyáltalán nem meglepő, hogy a Tokyo Tower a Japán Filmakadémia idei díjkiosztóján is jól szerepelt, nyolc jelölést kapott, amiből ötöt el is nyert, köztük a legfontosabbat, az év filmje titulust is. Matsuoka Joji lett a legjobb filmrendező, Suzuki Matsuo a legjobb forgatókönyvíró, a részeges apát alakító Kobayashi Kaoru a legjobb férfi mellékszereplő, Kiki Kirin pedig a legjobb színésznő, míg Odagiri Joe-t a legjobb színész, az elsősorban énekesnőként ismert Matsu Takako-t a legjobb női mellékszereplő, az anya fiatalkori énjét alakító Uchida Yayako-t pedig az év felfedezettje kategóriában jelölték.

A meglehetősen hosszú című alkotás tehát mindenképpen kötelező darab azok számára, akiket érdekel, hogy merrefelé tart a kortárs japán filmművészet. A magam részéről maximálisan támogatom, hogy a továbbiakban ehhez hasonló, a klasszikus „kisemberes” drámák színvonalához méltó, nagyköltségvetésű blockbusterek kerüljenek ki a stúdiókból az olyan, nyugatias sémákra építkező gyengécske darabok helyett, mint amilyen például az Unfair - The Movie volt. Véleményem szerint egyedül a filmek valódi élvezetét totálisan elrontó, túlzó várakozásokat okozó hype miatt marad alul a Kisaragi-val és a Soredemo-val szemben. Zárszóként pedig annyit, hogy érdemes figyelni, milyen tévésorozatok futnak a szigetországban, mert minden valószínűség szerint 2008-ban is az azokból adaptált moziváltozatok fogják a legnagyobb elismeréseket bezsebelni.