Ázsiafilm

Takashi Miike gyerekkorától fogva kíváncsi szemlélője volt a gengszterek világának, igaz, ahol élt, akarva-akaratlan mindenki más is így volt ezzel. Saját bevallása szerint azért nem állt közéjük – akármennyire is érdekelte a tradicionális szamuráj eszméktől egyáltalán nem távol álló filozófiájuk és életmódjuk –, mert ehhez túl lusta volt. Inkább a filmezés világa felé fordult, és vitte magával furcsa, nagyon is eleven stílusát, mint ahogy kétségkívül széles körű filmes tudását – ebben is hasonlítanak egymásra a fent említett amerikai rendező-fenegyerekkel (aki egyébként állítása szerint nem látta ezt a filmet – hiszi a piszi!). A Fudoh pikantériáját pont az adja, hogy bár mindkét lábbal a jakuzafilmek világának ismerős, szilárd talaján áll, és habozás nélkül felhasználja a műfaj teljes eszköztárát a bevett történeti paneloktól, jelenetektől és szereplőktől kezdve a drámai töltetet biztosító morális kérdésekig, mégis bátran és könnyedén gúnyt mer űzni belőle. Ráadásul teszi mindezt anélkül, hogy saját maga alatt vágná a fát: filmjei (és kiváltképp a Fudoh) egyszerre működik feszült, izgalmas gengsztertörténetként és váratlan fordulatokban, csodabogár szereplőkben, morbid humorban bővelkedő, saját maga elé görbe tükröt tartó és abban önfeledten gyönyörködő parodisztikus komédiaként. A néző pedig, természetesen, örömmel teszi magáévá mindkét nézőpontot.

Miike kétségkívül totálisan őrült szakácsnak bizonyulna, ha a vászon helyett egy étterem konyháján engedné szabadjára fékezhetetlen fantáziáját. Amíg a tanult filmtudorok elegáns kávéházakban és patinás nevű újságok hasábjain azon vitatkoznak, mi is az a posztmodern és mi is pontosan a különbség a lopás, a tisztelgés, az utalás és más, hasonlóan ködös fogalmak között, addig ő fáradhatatlanul alkot (megdöbbentő, de igaz: több mint másfélszer annyi filmet készített, mint ahány éves – mindezt nem egészen húsz év alatt!), összemaszatolva a határokat a keleti és nyugati kultúrák, az animációk és a filmek, valamint a legkülönfélébb zsánerek között. A Fudoh-ban aztán végképp eleresztette magát.

Már a kezdő képsorok tökéletesen megalapozzák a hangulatot: ahogy a két bérgyilkos trükkös módon utántölt, egymás után dobálja el a kiürült fegyvereket, végül szitává lyuggatja az összes faajtót, majd kibotladoznak a töltényhüvelyeken, miközben a csőtörés miatt ömlő víz elmossa a rengeteg vért, egyszerűen gyönyörű a maga hátborzongató, groteszk humorával és közönségességével: mintha csak a heroic bloodshed-ek komolytalanságig felélénkített színeivel mázolná össze a vécében gyilkolás szakállas krimi-kliséjét. Miike nem hagy pihenni, rögtön megkezdődik a négy öreg jakuzafőnök sorozatos legyilkolása, szintén nem mindennapi módokon. A leglátványosabb és egyben legviccesebb talán a kocsiban szerteszét fröcskölve elvérző áldozat, aki a maga ötven liter nemes testnedvével egyben a vér fontos, már-már szimbolikus szerepét hangsúlyozza a filmben. A történet főhőse ugyanis egy huszonéves, ambiciózus jakuzagyerek, aki, miután kénytelen végignézni öccsének atyja keze általi halálát, úgy dönt, hogy a megromlott erkölcsöket helyreállítandó leszámol a kiöregedett gengszternemzedékkel és utat nyit az új generációnak. A régi vért pedig le kell csapolni ahhoz, hogy fel lehessen tölteni a szervezetet az újjal…

Mert hogy az öregek elkurvultak, afelől semmi kétség: az atya, aki feláldozza gyermekét a „minden hibáért bűhődni kell” elvet követő idős jakuzáknak, csak tünete a beteg testnek. Az egymás mondatait folytató fehér hajú vének úgy, ahogy vannak, röhejesek és ostobák, akiknek sem helyük, sem létjogosultságuk nincs már a hatalomért folyó harcban. Nagyon kemény kritika ez, ami könnyedén értelmezhető a filmek világán kívül, a japán társadalomra vonatkoztatva is – Miike tehát egyáltalán nem csak a vászon fikciós valóságának biztos védelmet nyújtó keretein belül vagdalkozik. A saját apja ellen is kiálló, leleményes, végletekig elszánt fiú, aki minden, akár teljességgel jakuza-idegen eszközöket (az indián harcostól az iskolás lányokon és orgyilkosnak képzett kisgyerekeken át a James Bond filmbe illő trükkös technikai berendezésekig) is felhasznál a győzelem érdekében, mintha csak az ő alteregója lenne, aki „csakazértis” ott van, utat tör, kiköveteli a részét.

Az ifjú főnök valóban készen áll a harcra, eszköztára teli a régiek piszkos fogásai elleni védelemmel: törhet ellene a lassan eszmélő apa bármilyen sunyi módon, ő egy lépéssel előrébb jár. (Egyszerűen zseniális, ahogy Miike ezt megoldotta: katana ellen hirtelen előugró nyakpajzs, pisztoly ellen golyóálló mellény. Sárkány ellen sárkányfű!) Nem véletlen, hogy az egyetlen ember, aki közel kerül hősünk megöléséhez, az ellenséges oldal egyetlen tisztaszívű harcosa, a becsületben vakon bízó koreai orgyilkos – és neki is csak azért (pont azért!) kell elbuknia, mert egyedül van, nincs kire támaszkodjon. (Nem is küzd mellette se indián, se angoltanárnő: az öreg japán jakuza legfeljebb egy koreaitól kér segítséget. Milyen szép, milyen finom apróságok férnek meg a sok vérbő, groteszk poén mellett…)

Árulkodó az a tény is, hogy a hosszú hajú, szintén fiatal (és kellőképp kegyetlen), feminim arcú konkurens, hősünk ősellensége, a film erkölcsi rendje szerint nem a szabályszegő csalók közé tartozik, akiket le kell söpreni a tábláról a játék folytatásához. Ő nagyon is szükséges eleme a hagyományos, tisztességes jakuzavilágnak – ő Az Ellenség, aki ellen oly élvezetes küzdeni –, ezért része kell legyen az új generáció gengszterlétének is. (Hasonló motívumok Ryuhei Kitamura Versusában is felbukkannak.) Tisztán látszik ez a szeretetteljes, már-már bensőséges gyűlölet a főszereplő arcán, amikor apja temetésén harcolni indul ellene – mert a vén rohadéknak halála után már újra hűen, fiával egyetértésben kell szolgálnia a tradicionális tisztesség diktálta szokásokat –, és ugyanez tükröződik a hideg, komoly megjelenésű nemezis szemében is. The show must go on!

A Fudoh nemcsak a jakuzafilm keretei között kavar őrült forgószélként: könnyedén és ösztönösen fordul az animék és mangák világához (tipikus példája ennek a schoolgirl-fétis, a transzfesztita szereplő vagy az iskolán belüli erőszakoskodás eltúlzása – ez utóbbi egyébként sok japán filmben felbukkan, többek között a Blue Spring-ben és az 1-Ichiben is), a hatalmas indián pedig legalább annyira kilógna egy hagyományos jakuzafilmből, mint ahogy a filmbeli tokiói középiskola tanulói közül kimagasodik. Miike azonban nemhogy álcázza, de még ki is emeli az különleges ízeket: a rézbőrű óriás kalandjai a tokiói kidobóemberekkel börleszkbe illő jelenetek (de rögtön megjelenik a morbid humor is, hiszen a lányok erősen megsínylik a fickó hatalmas méreteit), verekedései pedig egy az egyben Bud Spencer stílusát idézik. De még a külvárosban felszedett, nyomorúságos körülmények között élő komor, kiismerhetetlen tekintetű koreai szakács figurája is egzotikusként hat, pedig Tokióban több mint százezer él ebből a nemzetségből: hátborzongató közönye és erőszakossága odaát talán még hangsúlyosabb.

Miike persze nem akarja körüljárni a témát, még piciben, véletlenül sem – arra ott vannak a komoly filmek (koreai témában Nagisa Oshima Death By Hanging-je például). Ő csak egy csipetnyit szór belőle a lábosba, a többi felaprított hozzávalóval együtt, az egészet nyakonönti nagy adag popkultúrával és persze jó adag vérvörös paradicsomlével – és már kész is híres-hírhedt, félreismerhetetlen ízű húskoktélja! „Fogyasszátok egészséggel”, löki elénk a kopasz szakács a tányért Shinjuku egy képzeletbeli gyorséttermében, „és gyorsan – már készül is a következő…”