A neten keringő trailerek alapján arra lehetett számítani, hogy egy alapvetően komikus hangvételű, a mindenki által ismert kaiju filmeket parodizáló vígjátékot kap majd a néző. Ez, ha nagyon szigorúan vesszük, így is van, ám senki se számítson óriási poénokra és vérfagyasztó kaiju harcokra, Matsumoto filmje ugyanis sokkal inkább egy szuperhős hétköznapjairól, illetőleg a "világmegmentésen" kívüli életéről szól.


A történet főszereplője egy látszólag teljesen átlagos, illetve az átlagnál valamivel lepukkadtabb életmódott folytató figura, Daisatou úr (ha a neve elől lehagyjuk a Dai-t, ami magyarul egyszerűen csak nagyot jelent, akkor az egyik legtipikusabb japán vezetéknevet kapjuk), aki időnként óriásra nő és különféle furcsa szerzetekkel küzd meg, hogy megvédje tőlük az embereket. Daisatou-nak ezen képessége a megélhetése is, a csaták tévés jogdíjaiból és szponzori támogatásokból tengeti életét, ám mindez nem megy könnyen, ráadásul a magánélete is teljesen romokban hever, felesége válni akar, csak havonta egyszer láthatja a lányát, míg a nagyapja már időtlen idők óta egy öregek otthona lakója.


Aki a cím alapján valami Godzilla-szerű tipikus kaiju filmre számít, az kerülje el minél messzebbre a Big Man Japant, mert relatíve kevés harc van benne felvonultatva és ezen harcok többsége (a legutolsót leszámítva mindegyik) számítógépes animáció. A szörnyek egyébként teljesen abszurd „lények”, semmi közük a kaiju filmek tipikus, hüllőszerű teremtményeihez. Van köztük teljesen gyermeteg lelkű óriás, egy igazi lábasfejű szerzet és egy nagy vörös (ha jól vettem ki, talán koreai) főgonosz is. Természetesen főhősünk is animált alakot vesz fel, amikor megnő és elég röhejesen néz ki olyankor, főleg azért, mert a testén a tetoválások mellett szponzori feliratokat is visel, mint a focisták a mezükön. A záró harc van egyedül élő szereplőkkel felvéve, de annak a kivitelezése szándékoltan olyan szinten gagyi, mint a 70-es években készült legelső tévés kaiju eposzoké. Ha nem tudnám, hogy direkt ilyen, simán szánalmasnak is nevezhetném.


Aki könnyen érthető, vidám hangulatú, sok nevetésre okot adó vígjátékra számít, az is kerülje el messzire a filmet. Matsumoto ugyanis úgy találta ki az egész történetet, hogy egyfajta áldokumentumfilmként forgatja le, azaz a főhőst egy forgatócsoport kísérgeti el mindenhova és hol őt, hol a környezetét, hol az utca emberét faggatják arról, hogy mi a véleményük egyrészt Daisatou úrról, másrészt a Big Man Japan-ról, aki nemcsak egy személy, hanem egy tévéműsor is. A szándék egyértelmű, egy olyan figura bemutatása volt a cél, aki leszámítva a képességét, hogy nagyra tud nőni, a világon semmi különleges tulajdonsággal nem rendelkezik, ráadásul még kellőképpen szerencsétlen figura is. Ennek az előtérbe tolásával azonban a vígjáték jelleg teljesen kiveszik a történetből és egy teljesen abszurd és véleményem szerint nehezen nézhető filmet kapunk eredményül.


Hogy a fentiek tudatában kiknek ajánlható a film? Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni. Az abszurd humor kedvelőinek körében elvileg sikert arathat, de hozzá kell tenni, hogy annyira abszurd az egész, hogy már nem annyira vicces, hanem sokkal inkább fárasztó. Ráadásul Matsumoto jól telerakta még mindemellett a történetet némi társadalomkritikával, továbbá minden eszközzel igyekszik a főhősét teljesen megkülönböztetni nemcsak a többi kaiju film nagyranőtt lényeitől, hanem a „tipikus” szuperhős ábrázolástól is, azaz szegény Daisatou, amikor megnő, nem csak, hogy nem igazán különleges hős, hanem ráadásul még nem is olyan nagytudású (nem mindenkit tud lecsapni), nem tévedhetetlen és még csak nem is olyan jóképű, mint amerikai „sorstársai”.


Szóval Matsumoto agymenése az alapötletét tekintve nagyon is jó, de egyrészt nem felel meg az elvárásoknak (se nem igazi kaiju film, se nem vígjáték), másrészt, ahogyan a dokumentarista módon készített filmek általában (lásd még jó régről Imamura Shohei Egy ember eltűnik című filmjét, bár témájában elég távol áll a két film egymástól),elég nehezen nézhető. Aki képes mindezt tolerálni, érdekli a szuperhősök magánélete és családjának története (nem semmi ám a Daisatou dinasztia!) és még az abszurd humor sem áll távol tőle, akár még jól is szórakozhat rajta, de akárcsak Kitano Kantoku Banzai-ja, ez sem közönségfilm. Azon alkotások közé tartozik, amiket nehéz és talán unalmas végigülni, viszont utólag visszagondolva rájuk, kellemes emlékként maradnak meg.