It's Only Talk (Yawarakai seikatsu) (2005)
Talán felesleges is leírni, úgyis kitalálható, de a film alapjául ezúttal is egy híres és elismert regény szolgált, mégpedig Itoyama Akiko írónő érdekes módon az angol címmel megegyező című írása, amiért 2003-ban még Akutagawa díjra is jelölték, ám ahelyett „mindössze csak” a 96. bungakukai új felfedezett díjat nyerte el vele. A hölgy utazó ügynökként dolgozott korábban, majd pszichés zavarai miatt orvosi kezelésre szorult és ennek hatására kezdett el írni. Így még inkább érthetővé válik, hogy miért is a depresszió a regényének a fő témája.
A történet főhőse egy 35 éves, egyedülálló, mániás depresszióban szenvedő hölgy, Yuko, aki otthagyta a munkahelyét is és két dologgal foglalkozik mindössze. Az egyik a környék felfedezése, ahova frissen költözött át, illetőleg a mániás depressziósok honlapjára írogat. Ezen a lapon keresztül aztán több, meglehetősen fura férfival sikerül kapcsolatba kerülnie és valamennyiükkel szemben teljesen más képet mutat magáról. Az egyik férfi egy botcsinálta yakuza, aki élete első küldetésére készül, a másik pedig egy békés családapa, aki elfojtott perverz hajlamait (imád nőket molesztálni) élheti ki rajta. Mellettük pedig Yuko összefut egy volt egyetemi csoporttársával, az időközben politikusi ambíciókra szert tevő Honma-val, illetve a szegről végről rokon Shoichi-vel is. A mániás depresszió azonban igencsak megnehezíti a kapcsolatok megtartását, arról nem is beszélve, hogy minden szereplőnek megvan a maga baja ezen kívül is.
A film tehát egyrészt az emberi kapcsolatokat helyezi középpontba, illetőleg azt, hogy mindenki a saját igényeinek megfelelő támaszt keres, Yuko pedig a maga módján igyekszik mindenkinek megfelelni. Kicsit hasonló a történet ezen szála Shinohara Tetsuo Yokubou-jához, ahol a főhősnő két férfi személyében találta meg a boldogságot, az egyik a testi, a másik pedig a lelki társa lett. Itt jön a képbe Shoichi, aki a közös gyermekkoruknak is köszönhetően viszont Yuko támasza próbál lenni és ez egy ideig működik is, de olyan álomszerű és „életidegen” kettejük boldogsága (a férfinak ugyanis családja van a szülőhelyükön), mint amennyire tájidegen Tokyo utcáin Shoichi mintegy 40 éves oldtimer amerikai országúti cirkálója. Mindezek mellett érzékletesen mutatja be a rendező a depressziós állapotot is, amikor Yuko-nak nincs kedve semmihez, nem is lehet a kedvére tenni, gyakorlatilag kezelhetetlen mindenki számára, ráadásul a gyógyszeres kezelés átmenetileg még ront is a helyzeten.
Persze ahhoz, hogy egy ilyen témát érzékletesen tudjon a rendező bemutatni, remek színészek is kellenek, Hiroki pedig nem is bízott semmit sem a véletlenre. A főszerepet Terajima Shinobu-ra osztotta, akivel korábban már a Vibrator forgatásakor is együtt dolgozott, a színésznő pedig valósággal szárnyal a szerepben. Shoichi-t Toyokawa Etsushi alakította, szintén szenzációsan, a gátlásos politikust Matsuoka Shunsuke, a yakuzát Tsumabuki Satoshi, a perverz fickót pedig Hiroki egyik állandó színésze, Taguchi Tomorowo.
A film tehát méltó egyrészt a japán drámák magas színvonalához, másrészt pedig a kortárs japán filmrendezők egyik legtehetségesebb tagjától elvárható minőséghez. Akinek nincs ellenére a depressziós hangulat és a lassú, ráérős tempójú történetvezetés, illetve értékeli a nem kommersz filmeket, annak mindenképpen érdemes rászánni az időt. Bónuszként még megnézhet egy gumi játszóteret egy igazi gumi Godzillával, valamint Tokyo Kamata városrészének egyéb érdekes zugait is.
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.