Killing Machine (Shourinji kenpou) (1975)
A történet főhőse Sou úr, aki a második világháború során Kínában szolgált afféle informátorként és beépített emberként. Ha már ott volt, akkor mellékesen pedig kitanulta a shaolin kungfu-t is. A háború után Osaka nyomornegyedében tengeti életét, vigyáz az árvákra és a jobb sorsra érdemes hölgyekre, a korrupt feketézőkkel, rendőrökkel és a nagyképű amerikai katonákkal szemben viszont kíméletlen. Egyik ilyen akciója után, hogy elkerülje a halálbüntetést, kénytelen otthagyni Osaka-t és máshová költözni, ahol elkezdi saját harcművészeti iskoláját vezetni. A gonoszok persze ott is rátalálnak...
Nagyon furcsa film ez, főleg annak tükrében, hogy egy addig csak pink filmeket gyártó rendező készítette. Látszik rajta az elejétől a végéig, hogy igyekezett bemutatni, hogy többre is képes, ha már így lehetőséget kapott más témában forgatni, de a végeredmény azért nem olyan meggyőző. Ennek egyik oka egyrészt a hangulat, ami valami olyasmi akar lenni, mint amit jó 30 évvel később sikeresen megragadott az Always, azaz úgymond „apáik” korára egy megható visszatekintést akart megvalósítani. Azonban ez az egész túlságosan is szirupos és szentimentális lett, valamint nagyon kiszámíthatóvá teszi a történetet, arról nem is beszélve, hogy ezt a hangulatot többször is megszakítják a pink filmek durvának szánt pillanatai. Az viszont nagyon tetszett benne, hogy a főszereplő az elején kis túlzással olyan, mint Rambo néhány évvel később, aztán ahogy halad előre a sztori, még némi jellemfejlődésen is átesik.
A főszereplő Sonny Chiba ismeretében nem meglepő, hogy a film sava-borsát ezúttal is az akciójelenetek adják. Lényegtelen, hogy gépfegyveres kínaiak, nagyképű koreaiak, amerikai katonák, vagy éppen yakuzák az ellenfelek, Chiba jön, lát és lazán szétver mindenkit, ráadásul attól függően, hogy mit követett el az illető korábban, keményen büntet is. Megerőszakoltak egy lányt? Az illető golyói bánják. Üldözik a szegényeket, mert loptak a feketepiacról? Az egész árukészlet repül utána és ez természetesen még nem minden. Chiba már-már komikusan igyekszik közben meggyőzni a gyengéket és a gyámoltalanokat, hogy menjenek el tőle órákat venni, mert így majd könnyebben megvédhetik magukat. A végére mindez már több mint megható lesz.
Suzuki Norifumi tehát megkaphatja erre a filmjére a „megfelelt” státuszt. Az akciók terén nagyon jól teljesített, igyekezett némi történetet is belevinni a sztoriba, itt-ott pedig azért nem tagadta meg önmagát, így néhány pink filmes pillanat is színesíti a filmet. Mégis elsősorban Sonny Chiba miatt érdemes rászánni az időt, aki ezúttal is remekel, most éppen shaolin mesterként.