The Insects Unlisted in the Encyclopedia (Zukan ni nottenai mushi) (2007)
A történet főhőse egy fiatal újságíró, akit a főnöknője arra utasít, hogy egy hónap alatt találjon meg egy legendás csodaszert, aminek segítségével vissza lehet térni a halálból. Főhősünknek gőze sincs arról, hogy hol is kezdjen neki a nyomozásnak, így először inkább fülön csípi tökkelütött kollégáját, Endou-t, majd elkezdik keresni harmadik társukat, a fotóst. Mint hamarosan kiderül, véletlenül a fotós is ezen legenda nyomozására indult, de már egy ideje nem ad életjeleket magáról. A két újságíró így együtt kezdi el a nyomozást, aminek során jópár furcsa alak is csatlakozik hozzájuk és természetesen nem járnak eredmény nélkül.
Egy vígjáték esetében nagyon fontos a humor színvonala, Miki Satoshi filmje pedig igencsak felemás ezen a téren. Sajnos belekerült jópár „alja” kategóriájú poén is, így nem menekülhet a néző a fingós, hányós, hanyattesős tipikus gegektől, ezek mellett viszont sok-sok remek ötlet is színesíti a sztorit. Tulajdonképpen a road movie rész is jól sikerült, csak bennem folyton felmerült több korábbi film is, amikben már láttam hasonlót. A piros kabrio sportkocsival repesztő nyomozó (nagyon) távolról Thomas Magnum-ra hajaz, a sok ütődött ember pedig, akikkel találkoznak, kicsit emlékeztet Kitano Kikujiro nyara című vígjátékára, de mindenképpen hozzá kell tennem, hogy abban sokkal jobban eltalált fura fazonok voltak.
Mindettől függetlenül azért a saját jogán válik nézhetővé a film, egyáltalán nem az volt a rendező szándéka, hogy a fentebb említett két filmre próbáljon hivatkozni. A legérdekesebb rész benne mindenképpen az, ahogyan a halál témáját igyekszik a maga komikus módján körüljárni a rendező. Még akár elgondolkodtatónak is lehet tartani. Mindemellett pedig a tökkelütött emberek is jópofák, akikkel összefutnak és akik segítik őket a nyomozás során. Egészen beteg módon űznek gúnyt például az öngyilkossági kísérletek nyomait a csuklóján viselő lány ezen „jellegzetességéből”, nagy arc a furán kiabáló, idősödő asszonyság is, nem is beszélve Endou-ról, a gyakorlatilag teljesen lökött hippiszerű figuráról.
Ennek a vígjátéknak tehát ott a helye az elborult japán filmek között, bár a színvonala azért hagy némi kívánnivalót maga után. Ha a gagyi altesti és hanyattesős poénokat kihagyták volna belőle és azok helyett is inkább az elvetemültebb dolgokra koncentrálnak, akkor jóval emlékezetesebb is lehetett volna. Így azonban csak közepes, de azok számára, akik szeretik az elvetemült vígjátékokat, jó szórakozást nyújthat.