Ázsiafilm

A történet több olyan dologra is fókuszál, ami úgy látszik, általános probléma lehet a japán lakosság körében, ugyanis relatíve gyakran készítenek filmeket ezekben a témákban. Az egyik ezek közül a mobiltelefonok által megváltoztatott életvitel, a másik pedig az elszeparálódás, a tömegben is magányosság érzete. Ennek a filmnek a főhősnője egy visszahúzódó, bátortalan lány, aki minden irányába érkező mondatot komolyan vesz, így azért, hogy ne sérüljön a lelke, inkább mindenki felé igyekszik semleges maradni. Ez persze elszeparálódáshoz vezet, ami azon is látszik, hogy ő az egyetlen lány az osztályban, akinek nincs telefonja. Egy napon a parkban aztán talál egy telefont, amit valaki elhagyott és éppen csörög, ám meglepve tapasztalja, hogy csak egy játék. A csörgés azonban váratlanul újra hallatszik, a lány pedig különös „telefonbeszélgetésekbe” kezd egy általa ismeretlen fiúval, Shinya-val, valamint egy titokzatos idősebb hölggyel, Harada-val.


Mint említettem fentebb, a rendező fantasztikus atmoszférát volt képes teremteni, ami egy különleges, álomvilágszerű utazásra invitálja a nézőt. Külön pluszpont az egészben, hogy a történet fő szálát jópár meglepetéssel vezeti elő, azaz eleinte a néző teljesen másra számít, mint amit végül kap. Mindez a film első két harmadára igaz, amikor is jön a sajgó felismerés, hogy sajnos ezúttal sem sikerült kikerülni a melodrámák egyik bántó kliséjét és az álomszerű utazásból hirtelen átvált a történet könnyfakasztó drámába. Kapásból tudnék sorolni jópár filmet, amiben ugyanez a klisé okozza a fordulatot, de nem teszem, mert már csak a címek megemlítése is hatalmas spoiler lenne. Ugyan a film záró harmada is nagyon szépen van kivitelezve, logikusan építik tovább a történetet a klisés fordulat után (pl. Harada kilétére is ekkor derül fény, stílusosan csak érzékeltetve, hogy ki is ő), de a varázs visszavonhatatlanul megszakad és (legalábbis bennem) némi hiányérzetet okoz.


Mindettől függetlenül csak felsőfokú jelzőkkel tudom illetni a filmet. Az atmoszféra fantasztikus, az aláfestő zenéket nagyszerűen eltalálták (a vége főcím alatt hallható dalt pedig az egyik ismert japán zenekar, a Dreams Come True direkt ehhez a filmhez készítette), a képi világ lenyűgöző és a színészi játék is nagyszerű. A két főszerepet a How to Become Myself-ből már ismerős Narumi Riko, illetőleg a Linda Linda Linda-ban és a Heavenly Forest-ben is feltűnt Koide Keisuke alakítja, mindketten nagyszerűen.


Ha nem lenne benne az a sablonos fordulat, ami miatt átvált a műfaj melodrámába, az év egyik legjobb filmjének tartanám a Calling You-t, így azonban csak egy remek próbálkozásnak, amit sajnos elrontottak. Ettől függetlenül mindenképpen érdemes megnézni, mert az első egy óra zseniálisan mutatja be mindazt, amilyen problémákkal találkozik egy átlagos, gátlásos diák és azt, hogy hogyan léphet túl a gondjain egy ilyen álomszerű „segítséggel”.