IMDb 

Ryuhei Kitamura stílusa valahogy nem az én világom. Talán azért, mert a filmjei általában nem rendelkeznek igazi történettel, csak kevés alapot kapnak a pörgős akciójelenetek, amik így, biztos táptalaj nélkül csak rövid időre tudnak lekötni. A Longinus a maga 40 perces időtartamával tulajdonképpen nem okoz gondot, de sajnos van még egy problémám ezekkel a filmekkel...

Mégpedig, hogy az a bizonyos történet, amely alkalmatlannak bizonyul az érdeklődés huzamosabb ideig való fenntartására, még elfogadhatónak is alig nevezhető. A „Versus” tökéletes példa az elhangzottakra, főleg hogy sok hasonlóság figyelhető meg a két film között. Idézzük fel pár mondat erejéig mi is történt az erdőben bóklászó yakuzákkal. Zombik támadták meg őket, örök életet kaptak, szaladgáltak össze-vissza és harcoltak egymással. Közben ott volt az a bizonyos kapu két világ között, a roppant erős és gonosz főellenséggel, és a hasonló kaliberű főhőssel. De hát mégis mi volt az a film? Akció? Sci-fi? Vígjáték? Én azt gondolom, hogy csak egy hosszú és komolytalan harci bemutató (a 2 órás rendezői változatot láttam, lehet, hogy a moziban elviselhetőbb méretűre szabdalták). Persze nincs ezzel semmi baj. Jót nevetünk az egészen és elfelejtjük. Nem haragszunk rá, mert a maga módján szórakoztató ez is. Mégis úgy érzem, hogy ez kevés. Valamivel több kéne ahhoz, hogy azt mondhassam, tetszett a film.


A Longinus esetében is hasonló a helyzet. A film elején egy haldokló orvos elmélkedik életről és halálról. Utolsó szavai hallatán felmerült bennem a gondolat: „Kitamura vajon ezúttal megmutatja a másik oldalát is és kapunk tőle valami komolya(bba)t?”. A katonai kórház 3 lakója egész sokáig fenntartotta ezt a látszatot, de aztán elérkezett a pillanat. 3 katona érkezik, akik Longinus lándzsáját szállítják, ami vélhetően képes meggyógyítani bármilyen sérülést. Ajjaj. Ebből ugyan még bármi kisülhetett volna, de a rendező személyét ismerve éreztem, hogy semmi jóra nem számíthatok. Meg is érkezett a szereplő, aki megadta a kegyelemdöfést. Kapaszkodjatok meg. Egy VÁMPÍRVADÁSZ!


Mi köze neki az egészhez? Nos, a lándzsa nem csak gyógyítani tud ám, mert a vámpírok elleni egyetlen fegyver is ez. Milyen vámpír? Hát a sérült katona, aki az asztalon fekszik. Természetesen átváltozik, és persze ismer néhány kung-fu technikát is. Lesz itt még egy erős vámpír is, akit nem olyan egyszerű legyőzni, de a megfelelő ellenfele is itt van, úgyhogy semmi ok az aggodalomra...:)


Amit el kell ismernem, hogy a rendező úr tudja, hogyan lehet feldobni egy akciójelenetet. Ezzel sosem volt gond. Túl nagy harcokra azért ne számítson senki, a játékidő éppen csak elegendő ahhoz, hogy ne maradjon ki semmi. A színészek az átlagot megütik, nem volt komoly probléma velük. Végezetül annyit talán még érdemes megemlítenem, hogy egy kis mondanivaló ezúttal megbújt a zűrzavarban. A film eleje és vége hordoz egy kevés üzenetet a számunkra, a vámpírok és mágikus lándzsával hadonászó katonák között is megfogalmazódik a kérdés. „Mi értelme az életnek?” Persze nem olyan erős gondolat ez, mintha egy lélektani drámában másfél órában foglalkoznának vele (ezt nem is várom el tőle, hiszen mégiscsak teljesen más műfaj), de azért igazán dicséretes dolog egy olyan filmtől, mint a Longinus, és egy olyan rendezőtől, mint Ryuhei Kitamura, hogy egy kicsit megpróbált túlnőni a saját maga által meghatározott kereteken. Úgy gondolom, ez jót tett a filmnek. Azt hiszem éppen ezért írtam meg ezt az ismertetőt.