Ázsiafilm

Maga a történet tulajdonképpen semmi különös, azt is mondhatnánk, hogy tipikusan akciófilmes. Adott egy város, ahova érkezik egy magányos, nagyon vagány motoros nő, akit termete és jelleme miatt többen is férfinak néznek eleinte. Hamarosan hozzácsapódik egy helyi leányzó, aki éppen egy rivális lányokból álló bandával készül összecsapni. Közben kiderül, hogy a várost a Seiyu group nevű látszólag „hivatalos” szervezet tartja uralma alatt, akikkel hőseink rövid időn belül természetesen nézeteltérésbe is keverednek, az óriási csetepaté tehát garantált.


A filmet a pink filmek egyik nagy alakja, az elsősorban a kínzásos filmjeiről elhíresült Hasebe Yasuharu rendezte, aki amikor éppen lehetősége adódott rá, természetesen ezúttal is igyekezett kiélni magát, ha emlékeim nem csalnak, egész pontosan két ilyen jelenet is van a filmben. De természetesen nem emiatt lett népszerű az akkori fiatalság körében, hanem amiatt, mert hihetetlenül naprakész, menő és „valósághű” volt abban az értelemben, hogy a fiktív sztorit sok-sok, a valóságból ellesett pillanattal főszerezték.


Egy film akkor igazán menő a fiatalság körében, ha az éppen akkor divatos hobbikat, sportokat, szórakozási formákat mutatja be, természetesen valamelyik éppen aktuális, döngő zene ütemeire. Nos, ennek a Stray Cats Rock a maga idejében tökéletesen megfelelt, hiszen az akkori japán fiatalság tehetősebbik része minden valószínűség szerint élt-halt a motorozásért, imádott küzdősportokra fogadni és előszeretettel töltötte idejét kétes hírű szórakozóhelyeken. A motoros trükköknek és motoros hajszáknak jókora időt szentelt tehát a rendező, a zene terén a valóságban is létezett zenekarok működtek közre, az akkoriban abszolút menőnek számító pszichedelikus rockot a The Mobbs Olive, a kissé „Szécsi Pálos” műfajt az Andy Candore Ox, míg az engem bluesra emlékeztető betétdalokat a főszereplő Wada Akiko adta elő.


Az egész filmet tehát nem is lehet nagyon más szóval jellemezni, mint azzal, hogy az elejétől a végéig nagyon „menő”. A valószínűsíthetően elsősorban férfiakból álló közönség igényeit tökéletesen sikerült kielégíteniük a készítőknek, a fentebb említett dolgok mellett elsősorban a dekoratív női főszereplők, na meg a „catfight” jelenetek alkalmazásával. Mindehhez ideális színészi gárdát is sikerült összeszedniük, a (feltételezésem szerint) bluesénekesnő Wada Akiko tökéletes választás volt a főszerepre, nagy termete, férfias ruházata és mély hangja egyértelművé teszi, hogy miért is fogadják be a többiek maguk közé, sőt, miért is válik kvázi vezetőjükké. A másik főszerepet a zseniális Kaji Meiko játsza, aki ezúttal ugyan Wada mögött némileg háttérbe van szorítva, de a filmtörténelem első női akciósztárja azért 1-2 jelenet erejéig ezúttal is bemutat valamit a tudásából.


Véleményem szerint tehát a film nagyszerű, nem elsősorban a sztori, hanem az akkori életérzés és az akkoriban abszolút menőnek tartott dolgok érzékletes bemutatása miatt. Hasebe rendező remek munkát végzett, így nem véletlen, hogy a további négy rész közül még kettőnek a megrendezését is rábízták. Ugyan véleményem szerint kis túlzással ez a sztori is befér a „pink” filmek közé, ám fontos információ lehet, hogy aki a korabeli japán alkotások közül az erotikus tartalmúakat kedveli, az ebben a történetben mindenképpen csalódni fog, mert nincs benne semmi ilyesmi. Ez persze egyáltalán nem baj, szerintem nem is hiányzik belőle, ez a film így jó, ahogy van!